2012. június 17., vasárnap

Mitől siklik félre egy ügy? Hivatkozhat-e a bíróság mindig arra, hogy „hozott anyagból dolgozik”?



Az utóbbi években néhány tragikus bírósági tévedés következtében megtörtént, hogy ártatlan – legalábbis abban az ügyben ártatlan – embert elítéltek. A móri mészárlás ügyét szinte mindenki ismeri, és ma már valószínűleg a Szántai ügyet is. Ez utóbbi azért drámaibb még a móri esetnél is, mert Szántai Attila csaknem 7 évet ült teljesen ártatlanul, míg Kaiser Ede legalább elkövetett néhány súlyos rablást, amelyekért sok-sok évnyi szabadságvesztés járt neki, még ha előszörre nem is ezek miatt ítélték el.
A móri ügyet már oly sokan elemezték, hogy arra most itt nem térnék ki. A móri ügyben minden eljáró szerv – a rendőrség, az ügyészség, az első- és a másodfokú bíróság – hibázott. Nem vettek figyelembe az eredeti vádlottak javára szóló bizonyítékokat, illetve rosszul értékelték azokat a bizonyítékokat, melyek „úgymond” ellenük szóltak. És ami a legtragikusabb fordulat volt az ügyben az az, hogy csak a véletlennek volt köszönhető, hogy kiderült az igazság.
Más eset volt azonban Szántai Attila ügye. A Fővárosi Bíróság több (pontosan két) emberen elkövetett emberölés kísérlete miatt 2003-ban 13 évi fegyházra ítélte őt. Ezt az ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta. Szántai Attila kezdettől fogva azzal védekezett, hogy őt zsarolták és bántalmazták, jogos védelemből lőtt. Ezt a védekezését egyik bíróság sem fogadta el. Ugyanakkor elfogadták a bíróságok azt a – józan ésszel is hihetetlennek tűnő – mesét, hogy Szántai egy 10 ezer forintos tartozása miatt provokált verekedést a két „áldozattal”, majd levette a ruháit és elrohant. A két „áldozat” csak azért üldözte őt hazáig, hogy visszaadják a ruháit.  Szántai pedig később minden ok nélkül rájuk lőtt. Az pedig, hogy az állítólagosan levetett ruhák nem voltak a helyszínen, nem zavart senkit.
Miközben Szántai Attila – békésnek nem mondható körülmények között – töltötte büntetését, a rendőrségnek sikerült lebuktatnia a Magyar Róbert által vezetett fekete sereget és a bíróság a 25 vádlottas ügyben szinte valamennyi vádlottra hosszú éveket rótt különböző, bűnszervezetben elkövetett élet- és vagyon elleni bűncselekményekért. Köztük arra a Szűcs Attilára is, aki – a másik bíróság ítélete szerint – ártatlan áldozata volt Szántai Attila lövöldözésének. Folyt még egy harmadik eljárás is, amelyben Szűcs Attilát és másik társát éppen amiatt ítélte el a bíróság, mert Szántai Attilát megzsarolták.
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Szántai Attila állításait, melynek lényege az volt, hogy ő jogos védelemben lőtt, két másik ítélet támasztotta alá. Két olyan ítélet, amely ugyanazt a történetet rögzítette, amelyet Szántai a saját ügyében elmondott.
Meg kellett tehát ismételni a Szántai Attilával szemben lefolytatott eljárást és a – most már végre összességében vizsgált - bizonyítékok alapján dönteni. A bíróság ezek után megállapította, hogy Szántai jogos védelemben cselekedett, így őt az ellene emelt vád alól felmentette. (Az egyik esetben ugyan azt állapították meg, hogy véletlenül sült el a fegyver, de ez most a mi szempontunkból részletkérdés.)
Hogyan történhetett meg mindez? Hivatkozhat-e a bíróság arra, hogy „hozott anyagból dolgozik”, hogy csak azt vizsgálhatja, amit az ügyész elébe terjeszt, amit a vád tartalmaz?
A válaszom egyfelől igen. Nem dönthet másról a bíró, mint ami a vádban szerepel. Ez helyes is, hiszen a vád képezi az eljárás alapját. Másfelől azonban ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindent el is kell hinnie, ami a vádiratban szerepel. Azért bíró a bíró, hogy bölcsen és körültekintően mérlegelje a bizonyítékokat. Az a feladata, hogy kihámozza az igazságot, vagy legalábbis azt a történetet, ami a legközelebb áll az igazsághoz. Nem lehet elsiklani afelett, hogy nincsenek a helyszínen azok a ruhák, amelyeket a vádlott állítólag levetett magáról. Nem szabad elhinni egy olyan mesét, ami minden józan logikának ellentmond. Utána kellene néznie annak, hogy az úgymond sértettek ellen folyik-e valamilyen eljárás, netán éppen olyan tények alapján, amelyeket a vádlott védekezésül előad.
Hadd említsek egy – az eddigiekkel ellentétes példát. Az ügyészség vádat emelt két fickó ellen, akik a nyílt utcán megtámadták a bankba induló sértettet és elrabolták a sok millió forintot tartalmazó táskáját. Az esetet teljesen érdektelen szemtanúk, utcai járókelők látták, nem volt ok kételkedni a szavukban. A vádlottak a rendőrségen nem tettek vallomást, bár az egyikük célzott arra, hogy azért itt van valami a háttérben. Minden egyszerűnek és világosnak tűnt. Egészen addig, amíg a tárgyaláson a sértett nem kezdett el belezavarodni a meséjébe, amíg nem derült ki, hogy soha, senki sem látta azt a sok millió forintot, ami állítólag az elrabolt táskában volt, és amíg a vádlottak nem kezdtek el vallomást tenni. Mindezekből erősen gyanítható volt, hogy a sértett esetleg maga rendelte meg a rablást azért, hogy ne kelljen elszámolnia a sok millió forinttal.
Az igazság valójában soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy túl sok kétely merült fel ahhoz, hogy a vádlottak bűnösségét az ítéletben ki lehessen mondani. Ezt nevezzük „nem tudom” ítéletnek. A „nem tudom” ítélet pedig egyenlő a bizonyítékok hiányában történő felmentő ítélettel.

Nagyon sok rosszat elmondtak, elmondtunk már az új bírósági törvényről. Azt a – talán egyetlen - pozitívumát azonban még nem említette senki, hogy végre lehetőséget teremtett arra, hogy a bíróság (a Kúria) szakmai szempontok alapján elemezze az ítéleteket. Nem elég, ha egy ilyen Szántai ügyben csak a rendőrség meg az ügyészség elemzi az elkövetett hibákat (Polt Péter szerint ez megtörténik), de legalább ilyen fontos, hogy a tanulságokat a bíróság is levonja.