Mózes, vagy Jézus?

A Jobbik fáklyásmenetet szervezett Kaposváron, a Facebook-on pedig több mint harmincezer aláírás gyűlt össze a halálbüntetés visszaállításáért. Így van ez szinte mindig, amikor fény derül egy-egy kirívóan súlyos bűncselekményre. Olyankor újra, meg újra fellángol a vita, vissza kell-e, vissza lehet-e állítani a halálbüntetést. Napjainkban a 11 éves Szita Bence meggyilkolása váltotta ki az elemi indulatokat.

Tekintsünk vissza egy kicsit a régmúltba. A halálbüntetést követelők az úgynevezett tálió elvét vallják, vagyis azt: „szemet szemért, fogat fogért”.

Úgy vélem, közülük sokan nem is tudják, hogy Mózes II. könyvét idézik. A 24. vers így szól: „szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért”. Mózes III. könyvének 24. fejezete pedig azt írja: „ha valaki agyonüt valamely embert, halállal lakoljon”.

uj.katolikus.hu

 Jézus azonban elutasította a mózesi felfogást, amikor a hegyi beszédben így szólt: „Hallottátok, megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. (Máté evangéliuma 5:38)

(Gallery Site.hu)

Az meg már igazán a sors, no meg a mai magyar társadalom fintora, hogy éppen a Jobbik vallja Mózes tanítását és e tanítás szellemében mozgat meg minden követ azért, hogy Magyarországon ismét bevezessék a halálbüntetést. 

Azon viszont már kevésbé csodálkozom, hogy a Jobbik valahogy mindig akkor kezd ez ügyben mozgolódni, szervezkedni, amikor az elkövetők között roma származásúak vannak. Akkor viszont, amikor Tatárszentgyörgyön felgyújtották egy háromgyerekes roma család házát, majd az égő házból menekülő apát és ötéves kisfiát agyonlőtték, valahogy elfelejtettek demonstrálni,

De legyünk objektívek. Nem kizárólag a Jobbik és nem csak az ő híveik követelik a halálbüntetés visszaállítását. Ennél sokkal többen vannak e legsúlyosabb és legradikálisabb büntetés hívei.

Nézzük, mivel érvelnek vajon a „halálbüntetés-pártiak”? Ezt a büntetést hatékonynak gondolják arra hivatkozva, hogy elrettentő hatása miatt mások majd nem követnek el élet elleni bűncselekményeket. Arra is hivatkoznak, hogy vannak olyan bűnelkövetők, akiktől örökre meg kell védeni az embereket, végleg ki kell őket iktatni a társadalomból, nehogy ismét hasonló bűntettet követhessenek el.

Ezzel szemben az „abolicionisták”, vagyis a halálbüntetés ellenzői állítják, hogy ennek a büntetésnek nincs nagyobb elrettentő hatása, mint akár egy életfogytig tartó szabadságvesztésnek és ezen állításukat statisztikai adatokkal is alátámasztják. Másik, igen komoly érvük pedig az, hogy ha egy ártatlan embert ítélnek halálra, a bírói tévedés jóvátehetetlen. Ha lenne halálbüntetés Magyarországon – és ezt már én teszem hozzá – a móri mészárlás ügyében az igazi bűnös helyett Kaiser Edét végezték volna ki. De hogy szót ejtsünk a sokak által ellenpéldaként emlegetett Egyesült Államokról is, ahol jó néhány államban még ma is végeznek ki embereket, nem árt azt sem tudni, hogy 1973 óta több mint száz olyan esetet jegyeztek fel, amikor a siralomházból bocsátották szabadon a halálra ítéltet, mert kiderült, hogy ártatlan. És jó néhány olyan eset is előfordult, amikor csak évekkel a kivégzés után derült fény arra, hogy nem a kivégzett személy volt a tettes.

Amúgy ez a vita jelenleg kizárólag elméleti síkon folytatható. A Magyarország által is ratifikált – és ezáltal a magyar törvények részévé tett - Európai Alapjogok Chartája ugyanis egyértelműen tiltja a halálbüntetést. A halálbüntetés tilalma az élethez és az emberi méltósághoz való elidegeníthetetlen jogok elvén alapul. Az Európai Unión belül egyetlen tagállam sem vezetheti be, vagy hozhatja vissza a halálbüntetést, hacsak az egész Unió nem változtatná meg a filozófiáját, amire nyilvánvalóan csekély az esély.

Magyarországon 1989-ig volt halálbüntetés. Korábban, a nyolcvanas években mintegy 300 élet elleni bűncselekményt követtek el évente. 2004 óta viszont - a halálbüntetés eltörlése dacára - folyamatosan csökken az élet elleni bűncselekmények száma.

(Fotó: Hirado.hu)

Nem szívesen propagálom, ezért nem is írom le annak a Facebook oldalnak az elérhetőségét, amelyet Szita Bence emlékére hoztak létre. 

És nem azért, mintha engem nem rázott volna meg ennek a szerencsétlen kisgyereknek a brutális meggyilkolása. Ezzel az oldallal az a baj, hogy arra használja fel egy kisgyerek szörnyű sorsát, hogy indulatokat szítson. Ugyanezt teszik sajnos a sokak által olvasott bulvárlapok és a nagy nézettségű bulvár-televíziók is. Így azután még nehezebb a halálbüntetés kérdéséről józanul vitatkozni, vagy higgadtan érvelni a zsigeri bosszúvággyal szemben.

A Jobbik sem tesz mást, mint meglovagolja az emberekben megbújó ösztönös bosszúvágyat, sőt, mi több, tovább is szítja azt. Persze, ezt a pártot az sem zavarná, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból. És akkor büszkén vállalhatnánk testvéri közösséget a legtöbb halálbüntetést végrehajtó országokkal, köztük Kínával, Iránnal, Vietnámmal, Szaúd-Arábiával, Pakisztánnal, Bangladessel.

Néhány gondolat a halálbüntetésről

Évek óta kezdünk hozzászokni, hogy amikor egy rendkívül súlyos bűncselekmény történik, újra meg újra előkerül a halálbüntetés örökzöld témája.

Most a pécsi pszichológus lány feltehető megerőszakolása és megölése váltotta ki, hogy mind a Jobbik, mind a szinte alig létező, a Fidesz frakcióban helyet foglaló Kisgazda Polgári Szövetségpárt újra előállt a halálbüntetés bevezetésének szükségességével.

A teljes cikket lásd a Hir24-Blog24-JogÁsz blogomon

Navracsics Tibor levelét megírta, népének haragját abba beleírta.

Befolyásolhatja-e a közvélemény a bíró ítéletét? Beleszólhat-e egy miniszter a bíróság munkájába? Még ma is lenne halálbüntetés Magyarországon, ha a közvélemény ítélkezne? Drágább egy híres ember élete másokénál? Hatásosak-e a szigorú büntetések? E kérdésekre próbál választ adni ez az írás.

"Sajnos......egyes ítéletek nyomán jelentős társadalmi felháborodás látszik kibontakozni azok túlzottan enyhe, vagy bíróságonként nem következetes volta miatt" - állt egyebek közt a levélben. Majd konkrétan is megfogalmazta a közigazgatási és igazságügyi miniszter, hogy ő, meg a nép valójában a Marian Cozma halálát okozó veszprémi emberölés ügyében hozott ítélettel elégedetlen, és arra vár választ Darák Pétertől, vajon a Kúria elnökeként megfelelőnek értékeli-e "a bíróság részéről tapasztalható szigort és következetességet".
A korábbi cikkemben (lásd itt a blogban) írtam arról az országos felháborodásról, amelyet a Cozma ügy másodfokú ítélete váltott ki. Megkíséreltem levezetni, hogy mi okozta a büntetések lényeges enyhítését. Akkor csak utaltam arra, hogy a miniszterelnök és az igazságügyért felelős miniszter, Navracsics Tibor is megszólalt Cozma ügyben.
Ez a levél ismét felkavarta a közvéleményt, és úgy gondolom, nem is alaptalanul. Nem először fordul elő, hogy egy politikus, egy miniszter, a nyilvánosság előtt bírálja a bíróság, a bírák munkáját. Azt kérdezhetnénk, miért olyan nagy baj ez? Jelzem, Navracsics is ezt kérdezte az ATV műsorában, némi ál-naívsággal. Pedig neki, a jogásznak kellene igazán tudnia, hogy miért nem szólhat bele a kormány, a miniszter, vagyis a végrehajtó hatalom a bíróság munkájába.
Megjegyzem, nem ez az első eset, és félek, nem is az utolsó, hogy ilyesmi történik. Már a korábbi főbírók is visszautasították ezeket a próbálkozásokat. Hadd idézzem az egykori köztársasági elnököt, Mádl Ferencet (nem mellesleg jogászprofesszort), aki ennek kapcsán a következőket mondta: „Köztársasági elnökként kötelességem felhívni a figyelmet arra, hogy a közhatalom gyakorlóinak különös körültekintéssel szabad csak a bíróságok ítélkezésével kapcsolatban megnyilvánulni. A konkrét bírósági eljárásokkal kapcsolatos véleménynyilvánítás, vagy akár az ítélkezés általános irányának nyilvános kritikája a közhatalmat gyakorló személyek részéről - tekintettel a hatalmi ágak elválasztására és a jogállamiság követelményeire – veszélyeztetheti a bíróságok alkotmányban garantál függetlenségét és így az államszervezet demokratikus működését.”
Mit jelent ez magyarról magyarra lefordítva?
Nagyon sokszor hallhatunk a „hatalmi ágak szétválasztásáról”. Melyek ezek a hatalmi ágak, és miért olyan fontos a szétválasztásuk? Ez nem mai találmány, a meghatározás és az elv a felvilágosodás korában született.

Kezdjük talán az alapoknál, bár feltételezem, ezt olvasóink többsége ismeri. A hatalmi ágak (némileg most leegyszerűsítve) a törvényhozó hatalom, vagyis a parlament, a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány (és természetesen annak tagjai), illetve a harmadik független hatalmi ág, a bíróság). Montesquieu, a francia felvilágosodás kori filozófus, író és gondolkodó úgy vélte, hogy az általa megkülönböztetett három államhatalmi ág (törvényhozói, végrehajtó, bírói) közül bármelyik kettő nem megfelelő szétválasztása zsarnokságot eredményez. Ezért a hatalmat úgy kell megosztani, hogy egyik ág se kerekedhessen a másik fölé, hanem azok kiegyensúlyozzák egymást.
Akkor, amikor a kormány egy tagja, vagy egy parlamenti képviselő, ne adj Isten, a miniszterelnök a nyilvánosság előtt kritizálja a bíróságok munkáját, nem is kétséges, hogy beleavatkozik a harmadik hatalmi ág munkájába, valamilyen módon nyomást akar gyakorolni rá és ezzel felborítja a hatalmi ágak egyensúlyát, mely – miként az imént idéztem – a demokrácia egyik legfontosabb alapelve.
Joggal merül fel persze a kérdés, hogy mégis mit lehet tenni akkor, ha a bíróság munkája valóban nem megfelelő, ha az ügyek intézése lassú, ha esetenként törvénysértő ítéletek születnek. Valamennyi hatalmi ág a saját eszközeivel küzdhet ez ellen. A végrehajtó hatalom például olyan törvénytervezeteket visz a parlament elé, amelyek alkalmasak az ilyen hibák kiküszöbölésére. A parlament olyan törvényeket hoz, amelyekkel komoly mértékben befolyásolhatja a bíróságok működését. A bíró csak és kizárólag a törvények és a saját lelkiismerete alapján hozhatja meg az előtte lévő ügyben az ítéletet. És ellentétben Navracsics állításával, az ítélet meghozatalakor döntését nem befolyásolhatja a közvélemény. Hogy miért? A közvélemény önmagában nem értékmérő fogalom a joggal szemben, a közvélemény befolyásolható mind a politika, mind a sajtó által, vagyis a közvélemény többnyire szubjektív, hangulati elemekkel fűszerezett. Ha csak a közvélekedésre támaszkodnánk, Magyarországon még mindig lenne halálbüntetés, az általános előítéletesség miatt a cigányok súlyosabb büntetéseket kapnának, a népszerű, híres emberek sérelmére elkövetett emberölések esetében (lásd Cozma ügy) a közvélemény kötélért kiáltana. Holott a törvény egyenlő esélyekkel mér és a bírónak mindenkire egyenlő elbírálást kell alkalmaznia.

Egy megjegyzés még a büntetések szigorúságáról. Számos jogfilozófus, jogtörténész, kriminológus kimutatta, hogy a bűnözést nem az ítélkezés szigora szorítja vissza, hanem az, ha egyetlen bűncselekmény sem marad felderítetlen. A legjobb példa erre, hogy amikor a középkorban nyilvános akasztások voltak, megnőtt a zsebtolvajlások száma. Miközben ugyanis a tömeg elégedetten szemlélte az akasztást, a zsebtolvajok tömege lépett működésbe és fosztotta ki az elborzasztó látványra figyelő embereket.
 
Remélem, eléggé meggyőző voltam ahhoz, hogy elhiggye az olvasó, miért alapvető fontosságú a bírói függetlenség, és hogy miért kell kőkeményen visszautasítani minden olyan nyomásgyakorlási kísérletet, amely egyfelől egy másik hatalmi ág felől érkezik, másfelől a közvéleményre hivatkozik.