2012. november 18., vasárnap

Szaladj le egy doboz cigiért a Nemzetibe!



El sem mondom, hány évet kellett megélnem ahhoz, hogy végre megtudjam, mi az a trafik. De hál’ Istennek tegnap pártunk és kormányunk törvényjavaslata, és nem utolsó sorban Lázár János egyéni képviselői indítványa által sikerült megvilágosodnom.

„Dohánybolt: nem mozgó (és részekre bontás nélkül nem is mozgatható), más üzlettől elkülönült, önálló üzlethelyiség, amelyben kizárólag dohánytermék…. forgalmazható és amely üzlethelyiség külső felületére tekintve dohánytermék nem látható, csak az üzlethelyiségbe belépve.”
Hogy honnan tudom akkor, hogy ez trafik? Onnan, hogy lesz rajta egy legalább 40 cm átmérőjű, kör alakú jelzés, külső kerületén legkevesebb 4 cm vastagságú piros gyűrűvel, benne öles fekete számmal: 18. Ja, és persze rá lesz írva: "Nemzeti Dohánybolt".

Ebben az újabb őrületben talán nem is az bánt leginkább, hogy a Fidesz megint rátette a kezét olyasmire, amihez semmi köze nem lenne – lásd játék-automaták esete -, hogy ezzel megint beleavatkozik sok tízezer ember magánéletébe és sok tízezer embertől veszi el a megélhetését.
Ami miatt most felkaptam a fejem, azt talán gróf Széchenyi István egy mondata a Nemzeti politikáról: „Mennyi rút, mennyi aljas, búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán a nemzeti szó peng, ékeskedik czímeddel!”

A gyerekemnek a Nemzeti Tankönyvkiadónál a Nemzeti alaptantervben előírt könyveket vásároljuk. Míg ő tanul, apja a Nemzeti Sportot olvasgatja. A gyerek gyötör, hogy menjünk már ki a Nemzeti Vágtára. A férjem gyötör, hogy jelentkeznék már a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézetnél egy kis továbbképzésre, de én inkább a Nemzeti Hírhálót olvasgatom a neten. Nyugodt vagyok, hiszen tudom, hogy a Nemzeti Védelmi Szolgálat vigyáz mindannyiunkra. Hirtelen csöngetnek. A postás ajánlott levelet hoz a Nemzeti Adó és Vámhivataltól. Felugrom, és gyorsan bevágom magam egy Nemzeti Taxiba. Elmegyek a Nemzeti Közigazgatási Intézetbe, lenne ott egy kis dolgom. Persze, nem tudom elintézni, mert átküldenek a Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Intézetbe. Az illetékes felhívja nekem a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, ahonnan a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz irányítanak. Onnan már csak egy ugrás a Nemzeti Erőforrás Minisztérium.
Elküldöm a taxit, innen már gyalog megyek reklamálni a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatósághoz. Elmagyarázom nekik, hogy ha nem intézkednek, semmi sem lesz a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiából. Együtt kéne működniük a Nemzeti Innovációs Hivatallal. Fel kell még keresnem a Nemzeti Kulturális Alapot, hátha tudják, ki alapította a Nemzeti Táncszínházat. Közben telefonál a gyerekem, hogy eldöntötte: a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre szeretne felvételizni. Utána kell néznem, vajon a Nemzeti Akkreditáló Testület megfelelő számú tudományos fokozatú oktatót igazolt-e az egyetemen. A Műemlékek Nemzeti Gondnokságán azt is megérdeklődöm, vajon az épületet rendben találták-e. Ha kérdéseimre nem kapok egyenes választ, én bizony a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságához fordulok! Közben hív a férjem, hogy szerinte a kölyökkel nincs minden rendben, jó lenne, ha felkeresném a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetet, neki meg intéznék már el egy jó kis állást a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat révén.
Kezdek fáradni, jól jönne egy kis kikapcsolódás. Felkeresem tehát a Nemzeti Filmirodát, ott javasolják, hogy ki ne hagyjam a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóságot. Végül úgy döntök, jegyet veszek estére az Uránia Nemzeti Filmszínházba. 
(nphungary.hu)

Persze közben arra is gondolok, hogy akár egy színházat is vehetnék a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-től, hallottam, mostanában olcsón adják. Ha tudni akarom, mit és mennyiért játszhatnék a színházamban, majd megmondja a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala.
Hullafáradtan érek haza. Már éppen lerogynék, amikor eszembe jut, hogy elfelejtettem cigarettát venni. Szólok a gyereknek, hagyja abba a Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház műsorának böngészését. Félve kérdezem tőle: mondd, fiam, belefér-e a Nemzeti Ifjúsági Stratégiába, hogy leszaladj nekem egy doboz cigiért a Nemzeti Dohányárudába?

Íme, kedves Széchenyi gróf, így fest ma egy képzeletbeli magyar nemzeti család képzeletbeli egy napja.

2012. november 15., csütörtök

Mózes, vagy Jézus?



A Jobbik fáklyásmenetet szervezett Kaposváron, a Facebook-on pedig több mint harmincezer aláírás gyűlt össze a halálbüntetés visszaállításáért. Így van ez szinte mindig, amikor fény derül egy-egy kirívóan súlyos bűncselekményre. Olyankor újra, meg újra fellángol a vita, vissza kell-e, vissza lehet-e állítani a halálbüntetést. Napjainkban a 11 éves Szita Bence meggyilkolása váltotta ki az elemi indulatokat.
Tekintsünk vissza egy kicsit a régmúltba. A halálbüntetést követelők az úgynevezett tálió elvét vallják, vagyis azt: „szemet szemért, fogat fogért”.
Úgy vélem, közülük sokan nem is tudják, hogy Mózes II. könyvét idézik. A 24. vers így szól: „szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért”. Mózes III. könyvének 24. fejezete pedig azt írja: „ha valaki agyonüt valamely embert, halállal lakoljon”.
uj.katolikus.hu
 Jézus azonban elutasította a mózesi felfogást, amikor a hegyi beszédben így szólt: „Hallottátok, megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. (Máté evangéliuma 5:38)

(Gallery Site.hu)
Az meg már igazán a sors, no meg a mai magyar társadalom fintora, hogy éppen a Jobbik vallja Mózes tanítását és e tanítás szellemében mozgat meg minden követ azért, hogy Magyarországon ismét bevezessék a halálbüntetést. 
Azon viszont már kevésbé csodálkozom, hogy a Jobbik valahogy mindig akkor kezd ez ügyben mozgolódni, szervezkedni, amikor az elkövetők között roma származásúak vannak. Akkor viszont, amikor Tatárszentgyörgyön felgyújtották egy háromgyerekes roma család házát, majd az égő házból menekülő apát és ötéves kisfiát agyonlőtték, valahogy elfelejtettek demonstrálni,
De legyünk objektívek. Nem kizárólag a Jobbik és nem csak az ő híveik követelik a halálbüntetés visszaállítását. Ennél sokkal többen vannak e legsúlyosabb és legradikálisabb büntetés hívei.
Nézzük, mivel érvelnek vajon a „halálbüntetés-pártiak”? Ezt a büntetést hatékonynak gondolják arra hivatkozva, hogy elrettentő hatása miatt mások majd nem követnek el élet elleni bűncselekményeket. Arra is hivatkoznak, hogy vannak olyan bűnelkövetők, akiktől örökre meg kell védeni az embereket, végleg ki kell őket iktatni a társadalomból, nehogy ismét hasonló bűntettet követhessenek el.
Ezzel szemben az „abolicionisták”, vagyis a halálbüntetés ellenzői állítják, hogy ennek a büntetésnek nincs nagyobb elrettentő hatása, mint akár egy életfogytig tartó szabadságvesztésnek és ezen állításukat statisztikai adatokkal is alátámasztják. Másik, igen komoly érvük pedig az, hogy ha egy ártatlan embert ítélnek halálra, a bírói tévedés jóvátehetetlen. Ha lenne halálbüntetés Magyarországon – és ezt már én teszem hozzá – a móri mészárlás ügyében az igazi bűnös helyett Kaiser Edét végezték volna ki. De hogy szót ejtsünk a sokak által ellenpéldaként emlegetett Egyesült Államokról is, ahol jó néhány államban még ma is végeznek ki embereket, nem árt azt sem tudni, hogy 1973 óta több mint száz olyan esetet jegyeztek fel, amikor a siralomházból bocsátották szabadon a halálra ítéltet, mert kiderült, hogy ártatlan. És jó néhány olyan eset is előfordult, amikor csak évekkel a kivégzés után derült fény arra, hogy nem a kivégzett személy volt a tettes.
Amúgy ez a vita jelenleg kizárólag elméleti síkon folytatható. A Magyarország által is ratifikált – és ezáltal a magyar törvények részévé tett - Európai Alapjogok Chartája ugyanis egyértelműen tiltja a halálbüntetést. A halálbüntetés tilalma az élethez és az emberi méltósághoz való elidegeníthetetlen jogok elvén alapul. Az Európai Unión belül egyetlen tagállam sem vezetheti be, vagy hozhatja vissza a halálbüntetést, hacsak az egész Unió nem változtatná meg a filozófiáját, amire nyilvánvalóan csekély az esély.
Magyarországon 1989-ig volt halálbüntetés. Korábban, a nyolcvanas években mintegy 300 élet elleni bűncselekményt követtek el évente. 2004 óta viszont - a halálbüntetés eltörlése dacára - folyamatosan csökken az élet elleni bűncselekmények száma.
(Fotó: Hirado.hu)
Nem szívesen propagálom, ezért nem is írom le annak a Facebook oldalnak az elérhetőségét, amelyet Szita Bence emlékére hoztak létre. 
És nem azért, mintha engem nem rázott volna meg ennek a szerencsétlen kisgyereknek a brutális meggyilkolása. Ezzel az oldallal az a baj, hogy arra használja fel egy kisgyerek szörnyű sorsát, hogy indulatokat szítson. Ugyanezt teszik sajnos a sokak által olvasott bulvárlapok és a nagy nézettségű bulvár-televíziók is. Így azután még nehezebb a halálbüntetés kérdéséről józanul vitatkozni, vagy higgadtan érvelni a zsigeri bosszúvággyal szemben.
A Jobbik sem tesz mást, mint meglovagolja az emberekben megbújó ösztönös bosszúvágyat, sőt, mi több, tovább is szítja azt. Persze, ezt a pártot az sem zavarná, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból. És akkor büszkén vállalhatnánk testvéri közösséget a legtöbb halálbüntetést végrehajtó országokkal, köztük Kínával, Iránnal, Vietnámmal, Szaúd-Arábiával, Pakisztánnal, Bangladessel.

2012. november 13., kedd

Kell végre egy jogász!



Egész komolyan mondom, hogy kellene végre egy igazi jogász a Médiatanácsba. Olyan emberre gondolok, aki nem pusztán elvégezte a jogot. Olyanra, aki képes megérteni, mi több, értelmezni is egy ítéletet. Olyanra, aki képes megérteni, mi több értelmezni esetleg még egy törvényt is.
A Médiatanács Sajtóirodája - mindig őket rakják a kirakatba – újabban blogol, még hozzá nem is akárhogyan. Idézem: „A Fővárosi Ítélőtábla ítélete alapján a helyzet a következő: a Budapest 95,3 MHz-es frekvenciára kiírt pályázat eredményes, de a versenyben maradt Klubrádió pályázata alakilag érvénytelen, mert nincs aláírva a pályázat minden oldala.”
Most az említett perből idézem a Médiatanácsnak az Autórádió mellett érvelő indokolását: „a beavatkozó (vagyis az Autórádió) ajánlata formailag megfelelt a pályázati feltételeknek. Az alá nem írt oldalak érdemi nyilatkozatot nem tartalmaznak. A pályázati felhívás nyelvtani, logikai értelmezése alapján egyértelműen megállapítható, hogy kizárólag a pályázati ajánlathoz benyújtott, annak részét képező dokumentumokat kell aláírással ellátni, vagyis az üres lapokat szükségtelen külön aláírni.”

Ezt nevezem én következetességnek! Ha az Autórádió nem írja alá az üres oldalakat, az rendben van, ha a Klubrádió teszi ugyanezt, az ő pályázata érvénytelen. Legalábbis a Médiatanács szerint.
De lépjünk tovább ebben a bonyolult jogértelmezési folyamatban. Azt írja az ítélőtábla, természetesen a megfelelő jogszabályra hivatkozva, hogy „a bíróság sem új pályázati felhívás közzétételére, sem új pályázati eljárás lefolytatására nem kötelezheti a Médiatanácsot.” Amit a bíróság ebben a perben tehet, az annyi, hogy kimondja, a Médiatanács az Autórádiót nem nyilváníthatja a pályázat nyertesének.
Namármost mi következik ebből? Már úgy értem jogászi szemmel és aggyal. Két pályázó volt: az Autórádió és a Klubrádió. Új pályázatot nem írhat ki a Médiatanács, a kiírt pályázati eljárást nem ismételheti meg (hiszen az Autórádiót már rég ki kellett volna zárnia), csak eredményt hirdethet. Ha tehát az Autórádiót nem nyilváníthatja nyertesnek – és ez itt a húsz forintos kérdés -, vajon ki lesz a kétszereplős pályázat nyertese?
De szégyenkezve be kell látnunk, hogy ebben az úgynevezett jogállamban a Médiatanács lépett elő a törvényesség legfőbb, és szinte egyetlen őrzőjévé. Igen jól fejlett jogérzékétől vezérelve úgy döntött, hogy a Klubrádió pályázata is érvénytelen. Igaz, hogy korábban érvényesnek nyilvánította, de most hirtelen rádöbbent arra, hogy mégsem az. Nem baj, hogy ezt nem teheti meg, nem baj, hogy a törvény tiltja ezt, nem baj, hogy egyetlen bíróság sem mondta ki a pályázat érvénytelenségét, ő főméltóságú Médiatanácsossága mégis úgy ítéli meg, hogy ehhez néki joga van. És ami a legszebb, még meg is ideologizálja. Nem is akárhogy! Íme: „A Médiatanács nem diszkriminálhat pályázókat és következetes jogalkalmazással nem hozhat meg objektíven (sic!) törvénysértő döntést.” Milyen igaz!
Fotó: Népszava.hu
Mit tesz tehát az igazság bajnoka? Indítványozza, hogy az ügyészség „mérlegelése szerint” hivatalból indítson vizsgálatot és terjesszen elő „ügyészi felhívást” az ítélőtábla döntése következtében kialakult jogszabálysértő állapot megszüntetése érdekében.
Na, én itt akadtam el és ki. Kimaradtam valamiből? Elfelejtettem volna, hogy mi az ügyészség feladata és hatásköre? Fellapoztam gyorsan a mi szeretett Alaptörvényünket, vajon mit is ír az ügyészség feladatairól. „Az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényét érvényesíti. Üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, stb., stb.”  Kicsit megnyugodtam, mégis csak jól emlékeztem. De hátha az ügyészségről szóló törvény változott meg alapvetően, és mégis csak az én tudásom kopott meg. Előkaptam hát azt is. Abban meg ezt olvasom: „Az ügyész ellenőrzi a közigazgatási hatóságok, valamint a bíróságon kívüli más jogalkalmazó szervek által hozott egyedi, bíróság által felül nem bírált jogerős vagy végrehajtható döntések, valamint hatósági intézkedések törvényességét.”
Akkor lefordítom mindezt embernyelvre. Az ügyészség nem avatkozhat bele egy olyan ügybe, amelyről a bíróság jogerősen döntött. Igazán nem akarok ötleteket adni, de eleddig még nem sikerült megoldani azt a furfangos jogalkotási feladatot, hogy a bíróságot alárendeljék az ügyészségnek. Az ügyészség még ma is csak közreműködője az igazságszolgáltatásnak, nem pedig ítélethozója. Hovatovább még a bíróságon kívüli szervek döntéseinek törvényességét is csak akkor vizsgálhatja, ha azt a döntést a bíróság még nem bírálta felül.
Őszintén remélem, hogy ha a Médiatanács nem is, az ügyészség legalább ismeri a reá vonatkozó jogszabályokat. Azzal persze egyetértek, hogy úgy általában indíthatna eljárást az ügyészség a Médiatanács törvénysértő eljárásai okán, de sajnálatos módon a bíróság által már elbírált ügyben – mint amilyen a Klubrádió esete Szalay Annamáriával – még ezt sem teheti meg.
Valaki azt írta egy „kommentben”, hogy szerinte is lenne dolga az ügyészségnek. Eljárhatna például hivatali visszaélés miatt azok ellen, akik nem hajtják végre a bíróság jogerős ítéletét. Attól tartok azonban, hogy ha ezt tenné, annyi dolga lenne ennek a szerencsétlen ügyészségnek, amennyire legnagyobb igyekezete mellett sem futná a kapacitásából.
Nem vagyok a Klubrádió jogásza – szerencsére. De a helyükben már biztosan bepereltem volna a Médiatanácsot mindazért a kárért és elmaradt haszonért, amit az ő törvénysértéseik miatt szenvedett el – ahogy ők aposztrofálják - „a Klubrádiót működtető üzleti vállalkozás”.

2012. november 8., csütörtök

Döglött kutya


(Fotó:Life.hu)

Orbán Viktor azt mondta: „régen láttam olyat, hogy a döglött kutyát fejbe vágják”. Én meg egyre sűrűbben azt látom, hogy a miniszterelnöknek „sallert” osztogatnak. A legutóbbit - két koki között - éppen tegnap, az Európai Bíróságtól kapta.
A luxemburgi bíróság soron kívül, egy hónap alatt meghozta azt az ítéletét, amellyel kimondta: a magyar állam uniós jogot sértett akkor, amikor - egyik pillanatról a másikra - 70 évről 62 évre szállította le a bírák (ügyészek, közjegyzők, stb.) kötelező nyugdíjkorhatárát.
A miniszterelnök frenetikus hasonlatával arra utalt, hogy az Alkotmánybíróság korábban már megsemmisítette ezt a jogszabályt, szerinte tehát az Európai Bíróság olyan törvényről hozott döntést, amely már nem is létezik.

Kedves Miniszterelnök Úr! Ha sűrű elfoglaltsága megengedi, tegye már meg, hogy elolvassa az ítéletet! Annál is inkább, mert a verdikt szövege – méghozzá magyarul - a kihirdetést követő egy óra elteltével megjelent a luxemburgi Curia honlapján. 
Itthon egy ilyen nyilvános közzétételre akár egy hónapig is várni kell. Már csak azért is érdemes lett volna áttanulmányozni, mert igazán szépen elmagyarázzák benne, hogy miért is nem döglött még meg az a kutya. Az ítélet indokolása félreérthetetlenné teszi, hogy az Európai Bíróságnak arról a helyzetről kell döntenie, ami a per indításakor fennállt. Már pedig amikor az Európai Bizottság Luxemburghoz fordult, bizony nagyon is élt még az a jogszabály, amiről már akkor is lehetett tudni, hogy a diszkrimináció tilalmába ütközik. Ez persze „csak” egy eljárásjogi érv, de bizonyára Önnek is tanították ezt valaha a jogi egyetemen.

A bíróság másik érvének megértéséhez még csak jogásznak sem kell lenni. Ez pedig az, hogy hiába semmisítette meg az Alkotmánybíróság a hazai jogba, a magyar alkotmányba, bocsánat, alaptörvénybe ütköző jogszabályt, azóta sem történt semmi annak érdekében, hogy a jogellenesen felmentett bírák ügyét rendezzék. Korábban Ön nemes egyszerűséggel közölte, hogy „a rendszer marad”. A független Bírósági Hivatal pártfüggetlen vezetője aggódott az ügyben a köztársasági elnökhöz forduló „nagy tekintélyű” bírák presztízs-vesztése miatt, a köztársasági elnök pedig értetlenül széttárta karját: ő vajon mit is tehetne az ügyben.

Aztán valahogy mégis rájöhettek, hogy mi a teendő, mert a Közigazgatási és Igazságügyi minisztérium készített egy „az Alaptörvény 2. számú módosítása” című előterjesztést. Az illetékes bizottság megtárgyalta a tervezetet, a parlament lefolytatta az általános és részletes vitát is, valójában már csak a szavazás volt hátra, amikor egy váratlan fordulattal visszavonták a benyújtott tervezetet. Vagyis újfent semmi nem történt. Időt, pénzt, energiát nem kímélve a bíráknak továbbra is egyenként kellett a munkaügyi bírósághoz fordulniuk. Az Országos Bírósági Hivatal valamennyi, a bírákat állásukba visszahelyező elsőfokú ítéletet megfellebbezte. Tette mindezt úgy, hogy a döntések jogalapját, vagyis azt, hogy a kirúgások jogellenesek voltak, maga a hivatal sem vitatta. Persze nehezen is vitathatta volna. Képviselője mégis fellebbezett, ha másért nem, azért, mert nem tetszett az ítéletek indokolása, vagy pusztán időhúzásra játszottak. Mintegy százötven per indult. A mai napig mindössze két ítélet emelkedett jogerőre, de eddig még a pernyertes bírák sem kapták vissza állásukat.

Szóval, az a szegény kutya olyannyira él, hogy most már igazán tenni kéne valamit az érdekében. Már csak azért is, mert az Európai Bizottság közleményben tudatta: szorosan nyomon fogja követni a luxemburgi ítélet végrehajtását. Viviane Reding, az alapjogokért felelős uniós biztos kijelentette: „a bíróság ítélete a napnál is világosabb, és megerősíti a bizottság jogi értelmezését, amely szerint több száz bíró, ügyész és közjegyző magyarországi korai nyugdíjba kényszerítése uniós jogba ütközött. Magyarországnak most minden szükséges intézkedést meg kell hoznia, hogy a lehető leghamarabb megfeleljen az ítéletnek." Ha ez mégsem történne meg – és ezt már nem Reding asszony mondta, hanem az uniós jogszabályok rendelkeznek így – az Európai Bizottság ismét a bírósághoz fordulhat és ekkor már pénzbüntetés kiszabását is kérheti az engedetlen uniós tagállammal szemben.

Akár így, akár úgy, ismét a zemberek pénzével – a mi pénzünkkel - hazardíroznak. Az „elbocsátott légió” munkahelyeit már akkor betöltötték, amikor még jóformán ki sem húzták a lábukat az irodáikból. Már az első pillanatban olyan helyzetet teremtettek, hogy a kirúgott bírák többségét ne is lehessen visszahelyezni. Ha az államot pénzbüntetéssel sújtják, akkor is, ha a bírákat kártalanítják, akkor is mi fizetjük meg az árát. Mi mindannyian. Beleértve az elbocsátottakat is.


Erről szól a Klubrádiós beszélgetés (07:15-től kezdődik), az RTL Klub híradójának részlete és az ATV Egyenes beszéd című műsorában elhangzott interjú is.