Hajszál híján

Kezdjük az elején a történetet, hiszen a végét még úgysem tudjuk.

1998. február 11-én Budapesten, a II. kerületi Margit utcában meggyilkolták Fenyő Jánost az egyik legnagyobb magyarországi sajtóbirodalom, a VICO Rt. elnök-vezérigazgatóját. A birodalom méreteiről csak annyit, hogy a VICO lapok 12 milliós példányszámban jelentek meg. Fenyő Jánosnak nem csak milliárdjai, hanem befolyásos barátai és nem kevésbé befolyásos ellenségei voltak.

Hetek.hu

Fenyő Mercedesével megállt a piros lámpánál, amikor egy Mitsubishiből kiszállt a gyilkos, odalépett Fenyő kocsijához és leadott rá egy sorozatlövést, majd elmenekült. Menekülés közben elhajította a hangtompítós géppisztolyt, kesztyűjét, sapkáját és dzsekijét. A médiacézár azonnal meghalt.

A szemtanúk szerint a tettes, erősen kisportolt alkatú, 20-25 év körüli férfi volt, aki fejmagassággal emelkedett ki a járókelők közül.

Az ügyészség most, 15 év elteltével vádat emelt a kb. 160 cm magas - mondjuk ki nyíltan, a kifejezetten alacsony - vékony testalkatú, az elkövetés idején is már 42 éves és mindössze 56 kilós szlovákiai férfi, Jozef Rohac – alvilági nevén a Patkány - és két társa ellen, előre kitervelt módon elkövetett emberölés és más bűncselekmények miatt. A vádirat szerint Rohac egy máig ismeretlen személytől kapott megbízást Fenyő János megölésére. A gyilkosság megszervezésébe és előkészítésébe bevonta Ladislav Trnkát és Jozef Hamalat is.

www.mon.hu

Rohac távolról sem az első gyanúsítottja a Fenyő gyilkosságnak. A rendőrség 1998-ban a 27 éves Salihi Mead koszóvói állampolgárt próbálta összefüggésbe hozni a gyilkossággal, de a szakértők szerint az elhajított sapkában talált hajszál bizonyosan nem tőle származott. Még ugyanezen év májusában az albán nemzetiségű jugoszláv Acifi Nijazi vált gyanúsítottá, ám a DNS vizsgálat és egyéb objektív bizonyítékok igazolták, hogy nem tartózkodott a merénylet helyszínén.

Majd hosszú, méla csönd. A nyomozást hol megszüntették, hol újra indították, lefoglaltak egy videót, amely Fenyő pszichológusának, legfőbb tanácsadójának, mondjuk úgy inkább véleményét, mintsem vallomását rögzítette.

2007-ben – immár 9 évvel a tett elkövetése után – egy újabb albán férfi után nyomoznak, ám a nagy nehezen Szerbiából beszerzett DNS minta ezt a gyanút is megcáfolta.  

2011-ben sikerül eljutni Jozef Rohachoz, a Patkányhoz. Tőle korábban egy másik gyilkossági ügy – a Seres-ügy - kapcsán vettek DNS mintát és ez a minta – a szakértők szerint – megegyezik a Fenyő gyilkosság helyszínén talált sapkában lévő hajszál DNS-ével. Ez a bizonyíték alapozta meg azt, hogy Szlovákia kiadta Magyarországnak Rohacot, és ezen a hajszálon alapul a vád is.

Ki tudja, ez a hajszál elegendő lesz-e az ítélethez is? Hisz van baj itt még elég. A Seres ügy kapcsán már 2009-ben DNS mintát vettek Roháctól. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a sapkában talált hajszál és Rohács közötti DNS azonosságra csak két évvel később sikerült rájönnie a nyomozóknak? Aztán meg vajon miért nem sikerült 15 év alatt kideríteni, hogy ki bízta meg – ha megbízta - a Patkányt, hogy tegye el láb alól a médiacézárt. Nekem az is okoz némi fejtörést, hogy annak a Ladislav Trnkának, aki az akcióban állítólag a sofőr volt, nincs jogosítványa, sőt, egyesek szerint még vezetni sem tud.

Annak idején mindenki arról beszélt, hogy profi elkövető ölte meg Fenyő Jánost. Nem akarnám a Patkányt megfosztani ettől a kétes dicsőségtől, de biztos, hogy egy vérbeli profi a helyszínen hagyja a ruháját, amiből azután a szakértők mindenféle biológiai mintákat varázsolhatnak elő? Persze, magyarázatot mindenre lehet találni, de félek, túl sok lesz a magyarázat és túl kevés az igazi bizonyíték.

 

 

hvg.hu

 

 

Még egyszer a tábornokperről

Március 9-én az ATV Tabu című műsorában vitattuk meg az úgynevezett tábornokpert. A műsort Somos András vezette, beszélgető társam Dezső Antal ügyvéd volt. Dezső Antal az ügyben Fapál László vádlottat védte, akit a bíróság felmentett, a másik 14 vádlottal együtt. Részletesen szó esett azokról a „bizonyítékokról”, melyeket az ügyészség törvénysértő módon szerzett be, de szóba került az ügy kapcsán az ügyészség erősen kifogásolható, hogy azt ne mondjam, „beteges” szemlélete is. Az erről szóló beszélgetést az alábbi linken tekinthetik meg.

http://atv.hu/videotar/20130311_tabu_2013_03_11

Tábornokper

„A 17-ek perére nyilvános tárgyaláson került sor. 13 vádlottat halálra ítéltek, köztük a "párhuzamos trockista központ" tagjait - mások mellett Karl Radeket és Grigorij Pjatakovot. A fél évvel későbbi "tábornokper" már a nyilvánosság kizárásával zajlott. A nyolc magas rangú katonai vezető, köztük Mihail Tuhacsevszkij és Iona Jakir elleni koholt vád a trockizmus bűne mellett a németek javára végzett kémkedés és katonai összeesküvés volt. Az ítélet golyó általi halál.” Mindez Moszkvában történt 1936-1937-ben.

http://kereso.nava.hu

 Szerencsére Magyarországon nincs halálbüntetés. Szerencsére Magyarországon a bírák jelentős része megőrizte szakmai tisztességét a „centrális erő” minden igyekezete ellenére. Szerencsére még nem sikerült kiirtani a büntető eljárási törvényből a bizonyítás, mi több, a tisztességes bizonyítás kötelezettségét.

Ezek a szerencsés körülmények kellettek ahhoz, hogy a Kaposvári Törvényszék Katonai Tanácsa - részben bűncselekmény, részben bizonyítottság hiányában - felmentse az úgynevezett tábornokper vádlottjait. Mint ismeretes, a Budapesti Katonai Ügyészség 17 honvédségi vezetőt és alkalmazottat vádolt meg többszörösen súlyosabban minősülő vesztegetéssel és más bűncselekményekkel. A közel egy éven át tartó tárgyalás-sorozatot, értelemszerűen végig ülte a Központi Nyomozó Főügyészség képviselője. Az eljárás végén elmondott vádbeszédében azonban ennek a leghalványabb nyomát sem lehetett érzékelni. Az ügyész ugyanis nem tett többet, mint azt, hogy „vádbeszédként” gyakorlatilag megismételte a vádiratot. Azt a vádiratot, amelynek az egy éven át tartó bizonyítási eljárás minden tételét cáfolta. 

Ifkovics Béla bíró az ítélet indokolásában a vádiratot hiányosnak, a bizonyítékokat ellentmondásosnak és feltételezéseken alapulónak nevezte. És akkor még nagyon úri módon fogalmazott. A védők nem voltak ilyen szemérmesek, ők koncepciós eljárást emlegettek.

A vád lényege az volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium intézményeinek vezetői és beosztottjai – mások mellett Fapál László, a Gyurcsány kabinet egykori államtitkára - 2002 és 2010 között összesen több mint kétszázmillió forintot kértek és kaptak több, a tárcának beszállító vagy arra pályázó cég vezetőjétől, vállalkozóktól.

Az ügyészség egyetlen vádlott, egy dandártábornok terhelő vallomására alapozta a vádakat. A tárgyalás során igazságügyi elmeszakértők megállapították, hogy ez a vádlott személyiségzavarban szenved és ez a kihallgatások során beszámítási képességét közepes fokban korlátozta. Mindemellett, vagy tán éppen ezért az ügyészek törvényellenes vádalkuval félrevezették, illetve beismerő és másokat terhelő vallomásának fejében – szintén törvényellenesen - büntetlenséget ígértek neki. Más gyanúsítottakat - akiket úgy mellesleg védőik távollétében hallgattak ki - azzal kecsegtettek, hogy cserében hasonló tartalmú vallomásukért kiengedik őket az előzetes letartóztatásból. Ezeken a törvénysértő módon beszerzett „bizonyítékokon” kívül a nyomozás során az ügyészség más bizonyítékot nem szerezett be, és – nyilvánvaló okból - egyetlen terhelő vallomást sem ellenőrzött.

http://viszkisdoboz.blog.hu/

  Fapál László az ítélet kihirdetése után tett nyilatkozatában az ötvenes évek szellemét említette. Nekem – a fenti idézetből láthatóan – hasonlóan tragikus régebbi koncepciós perek jutottak eszembe. Különösen az után, hogy egy másik, most zajló perről közölt tudósítás szerint „a tárgyaláson kiderült: az ügyészség a BKV per iratai közül egy vallomást visszatartott, egyet pedig megváltoztatott. A védelem számára kiderült, hogy az eredetinek nevezett jegyzőkönyv nem egyezik annak állítólagos fénymásolatával.”

Állítom, hogy büntető igazságszolgáltatási pályám negyven éve alatt ilyesmi elképzelhetetlen volt. Talán ezért kellett megszabadulni azoktól az ügyészektől, akiket nem lehetett ilyen gyalázatra utasítani. Akik még emlékeznek a tisztességes eljárás követelményére.

Kit izgat?

A kérdést természetesen B.Zs. (a bűncselekménnyel gyanúsíthatók nevét a sajtó valamiféle álszent tapintatból nem szokta kiírni) Magyar Hírlapban megjelent uszító cikke okán tettük fel. Azt, hogy kit nem izgat az izgatás, azt megtudtuk a héten: például a Fideszes Selmeczi Gabriellát, aki azt hangsúlyozta, hogy B. Zs. „újságíróként” írta az ominózus sorokat egy „független” napilap publicisztikai rovatában. (Ezt mintha már hallottuk volna valahogy így: írói munkásságának része.) De nem zavarta az ugyancsak Fideszes Kocsis Mátét sem, aki „bolhacirkusznak” minősítette a baloldal viselkedését az ügyben. Az LMP ugyan kimondta, hogy „Bayer Zsoltnak a szombati Magyar Hírlapban megjelent "Ki ne legyen?" című cikke kimeríti a közösség elleni izgatás tényállását, azonban az LMP „ízlésvilágába nem illik bele, hogy egy újságírót feljelentsen.” Minő finomlelkűség!

Igen, magam is úgy gondolom, hogy miután a szerző a cikkben leállatozta a cigányság jelentős részét és nem röstellte a következő szavakkal zárni épületes gondolatsorát: „az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”, megvalósította a büntetőjogba ütköző közösség elleni izgatást.

(Fotó: MTI)

A Btk. a közösség elleni izgatás fogalmát így határozza meg: „Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet, valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít,…három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ez a definíció nem lenne olyan bonyolult, ha nem folyna évtizedes vita arról, hol húzódik a határ a bűntett és a szólásszabadság között. Az Alkotmánybíróság két ízben is foglalkozott a közösség elleni izgatás büntetőjogi fogalmával, és mindkét alkalommal megsemmisítette az éppen hatályos törvény egy-egy rendelkezését. Lényeges azonban, hogy egyik esetben sem kifogásolta a „gyűlöletre uszítás” fogalmát. Az 1992-es AB határozat azt a fordulatot semmisítette meg, amely szerint az említett csoportokkal szemben izgatásként minősülne a „sértő, vagy lealacsonyító kifejezés használata, vagy más ilyen cselekmény”. 1999-ben pedig azt a mondatot törölte a Btk.-ból, hogy izgatásnak minősülne „a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény”. Az AB tehát mindössze annyit tett, hogy nem engedte tágítani valamiféle gumiszabállyal az izgatás fogalmát.

Fotó: http://www.mon.hu

A közösség elleni izgatást tehát az követi el, aki gyűlöletre uszít. Az értelmező szótár szerint az „uszít” szó a latin „agito”, vagy „instigo” szavak megfelelője. Jelentése: bujtogat, izgat, lázít, unszol, rábeszél, mozgolódik, ösztökél, bujtogat, érzelmet ébreszt.

Hogyan jutott akkor arra a magyar bírói gyakorlat, hogy kizárólag azt tekinti uszításnak, ami magában hordja az erőszak reális lehetőségét, vagyis azt, hogy a gyűlölet bármikor erőszakos cselekvésbe csaphat át.

Vagyis nem az Alkotmánybíróság, hanem a rendes magyar bíróság értelmezése szűkítette le oly mértékben a közösség elleni izgatás fogalmát, hogy manapság szinte alig lehet ezt a bűncselekményt megállapítani. Éppen akkor, amikor egyre gyakoribb és egyre durvább a rasszista, gyűlöletkeltő, uszító beszéd, és írás.

A szólásszabadság határa addig terjed, amíg nem sérti mások alapjogait. Az emberi méltósághoz való jog minden ember veleszületett joga. Nemrég borzolta fel a kedélyeket Gyöngyösi Márton parlamenti felszólalása, melyben a zsidók összeírására buzdított, mondván, nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Bayer Zsolt viszont már egyenesen arra szólít fel, hogy mivel a „cigányok jelentős része állat, oldjuk meg „azonnal és bárhogyan, hogy állatok ne legyenek”. Mi ez, ha nem gyűlöletre uszítás egy etnikai csoporttal szemben?

Fotó: http://ingatlan.net

Friss még a hír: az ügyészség elutasította a Gyöngyösi Márton ellen tett feljelentést, mint ahogy villámgyorsan döntött a Bayer elleni feljelentés elutasításáról is.




 (A cikk megjelent a 2013. január 13-ai Vasárnapi Hírekben)
A Klubrádiban elhangzott beszélgetés a témában itt érhető el: Beszélgetés a közösség elleni izgatásról by JogAszBlog

Kell végre egy jogász!

Egész komolyan mondom, hogy kellene végre egy igazi jogász a Médiatanácsba. Olyan emberre gondolok, aki nem pusztán elvégezte a jogot. Olyanra, aki képes megérteni, mi több, értelmezni is egy ítéletet. Olyanra, aki képes megérteni, mi több értelmezni esetleg még egy törvényt is.

A Médiatanács Sajtóirodája - mindig őket rakják a kirakatba – újabban blogol, még hozzá nem is akárhogyan. Idézem: „A Fővárosi Ítélőtábla ítélete alapján a helyzet a következő: a Budapest 95,3 MHz-es frekvenciára kiírt pályázat eredményes, de a versenyben maradt Klubrádió pályázata alakilag érvénytelen, mert nincs aláírva a pályázat minden oldala.”

Most az említett perből idézem a Médiatanácsnak az Autórádió mellett érvelő indokolását: „a beavatkozó (vagyis az Autórádió) ajánlata formailag megfelelt a pályázati feltételeknek. Az alá nem írt oldalak érdemi nyilatkozatot nem tartalmaznak. A pályázati felhívás nyelvtani, logikai értelmezése alapján egyértelműen megállapítható, hogy kizárólag a pályázati ajánlathoz benyújtott, annak részét képező dokumentumokat kell aláírással ellátni, vagyis az üres lapokat szükségtelen külön aláírni.”

Ezt nevezem én következetességnek! Ha az Autórádió nem írja alá az üres oldalakat, az rendben van, ha a Klubrádió teszi ugyanezt, az ő pályázata érvénytelen. Legalábbis a Médiatanács szerint.

De lépjünk tovább ebben a bonyolult jogértelmezési folyamatban. Azt írja az ítélőtábla, természetesen a megfelelő jogszabályra hivatkozva, hogy „a bíróság sem új pályázati felhívás közzétételére, sem új pályázati eljárás lefolytatására nem kötelezheti a Médiatanácsot.” Amit a bíróság ebben a perben tehet, az annyi, hogy kimondja, a Médiatanács az Autórádiót nem nyilváníthatja a pályázat nyertesének.

Namármost mi következik ebből? Már úgy értem jogászi szemmel és aggyal. Két pályázó volt: az Autórádió és a Klubrádió. Új pályázatot nem írhat ki a Médiatanács, a kiírt pályázati eljárást nem ismételheti meg (hiszen az Autórádiót már rég ki kellett volna zárnia), csak eredményt hirdethet. Ha tehát az Autórádiót nem nyilváníthatja nyertesnek – és ez itt a húsz forintos kérdés -, vajon ki lesz a kétszereplős pályázat nyertese?

De szégyenkezve be kell látnunk, hogy ebben az úgynevezett jogállamban a Médiatanács lépett elő a törvényesség legfőbb, és szinte egyetlen őrzőjévé. Igen jól fejlett jogérzékétől vezérelve úgy döntött, hogy a Klubrádió pályázata is érvénytelen. Igaz, hogy korábban érvényesnek nyilvánította, de most hirtelen rádöbbent arra, hogy mégsem az. Nem baj, hogy ezt nem teheti meg, nem baj, hogy a törvény tiltja ezt, nem baj, hogy egyetlen bíróság sem mondta ki a pályázat érvénytelenségét, ő főméltóságú Médiatanácsossága mégis úgy ítéli meg, hogy ehhez néki joga van. És ami a legszebb, még meg is ideologizálja. Nem is akárhogy! Íme: „A Médiatanács nem diszkriminálhat pályázókat és következetes jogalkalmazással nem hozhat meg objektíven (sic!) törvénysértő döntést.” Milyen igaz!

Fotó: Népszava.hu

Mit tesz tehát az igazság bajnoka? Indítványozza, hogy az ügyészség „mérlegelése szerint” hivatalból indítson vizsgálatot és terjesszen elő „ügyészi felhívást” az ítélőtábla döntése következtében kialakult jogszabálysértő állapot megszüntetése érdekében.

Na, én itt akadtam el és ki. Kimaradtam valamiből? Elfelejtettem volna, hogy mi az ügyészség feladata és hatásköre? Fellapoztam gyorsan a mi szeretett Alaptörvényünket, vajon mit is ír az ügyészség feladatairól. „Az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényét érvényesíti. Üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, stb., stb.”  Kicsit megnyugodtam, mégis csak jól emlékeztem. De hátha az ügyészségről szóló törvény változott meg alapvetően, és mégis csak az én tudásom kopott meg. Előkaptam hát azt is. Abban meg ezt olvasom: „Az ügyész ellenőrzi a közigazgatási hatóságok, valamint a bíróságon kívüli más jogalkalmazó szervek által hozott egyedi, bíróság által felül nem bírált jogerős vagy végrehajtható döntések, valamint hatósági intézkedések törvényességét.”

Akkor lefordítom mindezt embernyelvre. Az ügyészség nem avatkozhat bele egy olyan ügybe, amelyről a bíróság jogerősen döntött. Igazán nem akarok ötleteket adni, de eleddig még nem sikerült megoldani azt a furfangos jogalkotási feladatot, hogy a bíróságot alárendeljék az ügyészségnek. Az ügyészség még ma is csak közreműködője az igazságszolgáltatásnak, nem pedig ítélethozója. Hovatovább még a bíróságon kívüli szervek döntéseinek törvényességét is csak akkor vizsgálhatja, ha azt a döntést a bíróság még nem bírálta felül.

Őszintén remélem, hogy ha a Médiatanács nem is, az ügyészség legalább ismeri a reá vonatkozó jogszabályokat. Azzal persze egyetértek, hogy úgy általában indíthatna eljárást az ügyészség a Médiatanács törvénysértő eljárásai okán, de sajnálatos módon a bíróság által már elbírált ügyben – mint amilyen a Klubrádió esete Szalay Annamáriával – még ezt sem teheti meg.

Valaki azt írta egy „kommentben”, hogy szerinte is lenne dolga az ügyészségnek. Eljárhatna például hivatali visszaélés miatt azok ellen, akik nem hajtják végre a bíróság jogerős ítéletét. Attól tartok azonban, hogy ha ezt tenné, annyi dolga lenne ennek a szerencsétlen ügyészségnek, amennyire legnagyobb igyekezete mellett sem futná a kapacitásából.

Nem vagyok a Klubrádió jogásza – szerencsére. De a helyükben már biztosan bepereltem volna a Médiatanácsot mindazért a kárért és elmaradt haszonért, amit az ő törvénysértéseik miatt szenvedett el – ahogy ők aposztrofálják - „a Klubrádiót működtető üzleti vállalkozás”.