Perek egy jogállamban

Az úgy kezdődött, hogy Handó Tünde, ma az Országos Bírósági Hivatal (OBH) vezetője, korábban a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke a kényszernyugdíjazott bírák ügyében tett nyilatkozatában sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „nagy tekintélyű bírók olyan kezdeményezésekkel élnek, ami jogi nonszensz. Én óva inteném ezeket a kollégákat attól, hogy ilyen akciókba kezdjenek, mert csak a saját szakmai tekintélyüket ássák alá”.

(Handó Tünde az OBH elnöke. Fotó: Richpoi)

Az együttérző sajnálkozásra az a nyílt levél szolgáltatott okot, amelyben a „nagy tekintélyük” dacára elbocsátott bírák azt kérték a köztársaság elnökétől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a 62 éven felüli bírák kényszernyugdíjazásáról szóló felmentéseket, mivel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a felmentések alapjául szolgáló törvényhelyeket.

Ha viszont közjogi aktust emlegetni „jogi nonszensz”, akkor jöjjenek egyenként a munkajogi perek! Hogy ki és milyen alapon döntött így, azt most nem firtatnám, elismerve, hogy fineszes volt az, aki ezt kitalálta. Akkor ugyanis már köztudott volt, hogy mintegy százötven bíró a strasbourgi bírósághoz fordult. Mint ahogy az is köztudott, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága csak akkor fogad be egy kérelmet, ha a kérelmező már minden hazai jogorvoslati fórumot kimerített. Ezért a bírák közül senki sem merte megkockáztatni, hogy kihagyja ezt a lépést, tehát szép engedelmesen egyenként benyújtották keresetüket a munkaügyi bíróságokhoz.

(Handó Tünde a Fővárosi Munkaügyi bíróság elnökeként 

Fotó:Honéczy Barnabás)

Felmerült azonban a kérdés, vajon egy ilyen különleges esetben ki vagy kik legyenek az alperesek? A bírákat – mint ez köztudott – az Országos Bírósági Hivatal felterjesztését követően a köztársasági elnök nevezi ki. Ugyanakkor az egyéb munkáltatói jogokat – a kinevezés és a felmentés kivételével – annak a bíróságnak az elnöke gyakorolja, ahová a bírót beosztották.

Jogilag teljesen logikus volt, amit az egyre kisebb tekintélyűnek degradált bírák gondoltak, nevezetesen, hogy a munkajogi pernek mindazon jogi személyek alperesei, amelyeknek szerepük van a kinevezési/felmentési folyamatban. Perelték tehát a köztársaság elnökét (némelyek az elnöki hivatalt, hiszen a felmentésről szóló okiraton az ő ügyszámuk szerepelt, ráadásul a hivatal is önálló költségvetési szerv), az Országos Bírósági Hivatalt és természetesen a saját bíróságukat.

Nos, nem csoda, hogy ismét hirtelen tovább zsugorodott a bírói tekintély! Az OBH sietve benyújtotta ellenkérelmét, közölve, hogy őt aztán nem lehet perelni, hiszen ő „csak postás” az ügyben (no persze ők ennél kifinomultabb „jogi” érveléssel éltek). A bírák jogállásáról szóló törvényre hivatkozva azt azért mindenesetre leszögezték, hogy a „felperes keresetét az 1992. évi XXII. törvény rendelkezéseire alapítja. Tekintettel arra, hogy a felperes jogviszonyának megszüntetésekor hatályos Bjt. 222. § a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményei tekintetében nem engedi alkalmazni a Munka törvénykönyve szabályait, a kereseti követelés jogalapja megalapozatlan”.

Itt már egy kicsit azért felhorgadt bennem a mindent elsöprő jogi indulat. Nemcsak azért, mert a keresetét senki sem alapította az OBH által idézett rendelkezésekre. Mindenki az Alkotmánybíróság döntésére hivatkozott. Hanem főként azért, mert az OBH-nak sikerült odáig süllyednie, hogy a jogalapot merészelte vitatni. Mindezt az Alkotmánybíróság döntése után. A jogalapot azokban a munkaügyi perekben, amelyeket ő maga kényszerített rá több mint száz bíróra.

Az igazi poén azonban még csak most következik. A Köztársasági Elnöki Hivatal ellenkérelmében kifejtette, hogy a köztársasági elnök határozata közjogi aktus, és nem munkáltatói intézkedés. Bravó! Mostanra rá tetszettek jönni? Hiszen mi ezt mondtuk már júliusban, mi a „nagytekintélyű” bírák, amikor azt kértük a köztársasági elnöktől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a korábbi – immáron alkotmányellenessé vált – közjogi aktusát.

(Fotó: Blikk)

Azok a szegény, naiv kollégáim, akik nem voltak résen, és úgy gondolták, hogy mind a három alperest joggal perlik, áldozatául estek az OBH és a Köztársasági Elnöki Hivatal „nagyvonalúságának” is. Ugyanis egyik „nem alperes” sem röstellt perköltséget kérni. Azt már fel sem merem vetni, hogy a „nem alperes” hivatalok vajon miért bíztak meg ügyvédeket – a KEH ifjabb dr. Balsai Istvánt (!), az OBH a dr. Pap és Kozma ügyvédi irodát – e rendkívül bonyolult ügyben a perbeli képviseletükkel. Netán saját kebelbéli jogászaik túlterheltek lettek volna, ha százötven perben kellene képviselniük munkáltatójukat? Értem én. Csak a munkaügyi bíróságokat lehetett ennyi értelmetlen, fölösleges perrel terhelni. No meg akkor hogyan is követelhetnének néhány tízezer forint perköltséget? Legalább fizessenek azok az immár nyugdíjas renitens bírák, akik megsértett jogaikért harcba-perbe merészelnek szállni!

A történetnek azonban még messze nincsen vége. Az előzmény nélküli joggyakorlatot sikerült még egy újabb kanyarral cifrázni. A bírák jogállásáról szóló törvény (Bjt.) felelőtlen jogalkotóinak annak idején nem volt elegendő fantáziájuk ahhoz, hogy előre lássák, eljő majd a kor, amikor tömegesen bocsátanak el jogellenesen bírákat. Ezért most gyorsan ki kellett találni, hogy hiába nyeri meg a bíró a munkaügyi pert a jogalap tekintetében, ott, ugyanabban a perben nem kérhet kártérítést. Még mit nem! Gyorsan előrángatjuk hát a Bjt. – amúgy nem az ilyen esetekre kitalált – szabályait. Ezek segítségével a munkaügyi bíróság elutasíthatja a kártérítési igényeket azzal, hogy idő előttiek. Tessék előbb a munkáltatóhoz fordulni, hisz a Bjt. alapján kötelező az egyezkedés.

(Kép: Seobaglyak)

Amikor tehát a jogalapot illetően jogerős lesz a munkaügyi bíróság döntése, be lehet nyújtani a kárigényt a saját bírósághoz. A munkáltatónak hatvan napja van, hogy válaszoljon, és hatvan nap után, ha majd nem tetszik a válasz – erről vannak előzetes sejtéseim –, akkor lehet a kárigénnyel újra munkaügyi bírósághoz fordulni. Persze ott már észnél kell lenni, hiszen a kárigény elutasított része után 8 százalék illetéket, no meg a nagyvonalú alperes esetleg tetemes perköltségét is meg kell fizetni.

Voltaire már idejekorán megírta: „Veszélyes dolog, ha az embernek igaza van valamiben, amiben a hivatalos szervek tévednek.”

(Kép: IMGACE)

Nemzetbiztonsági kockázat?

Parlament 1938. (fotó: Hetek)

 Először egy kis kronológia:

- 1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályairól. A törvény az egyetemekre való beiratkozást a nemzetiségek országon belüli arányához kötötte, és a zsidókat nemzetiségnek minősítette. Ez a törvény Numerus Clausus néven híresült el.

- 1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról. Közismertebb nevén: Első Zsidótörvény, amely kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya.

- 1939. évi IV. törvénycikk, vagyis a Második Zsidótörvény, a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. Zsidónak minősült, aki a törvény hatálybalépésekor illetve az előtt önmaga, vagy legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt. A törvény a szellemi foglalkozásokban 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát, továbbá megtiltotta zsidók alkalmazását az állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és a középiskolákban. Színházakban és a médiában zsidó nem tölthetett be olyan állást, amely befolyással bírt az adott színház, illetve média szellemi irányvonalára.

 - 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. A Harmadik Zsidótörvény már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat sőt, még a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatot is.

Gyöngyösi Márton a Jobbik parlamenti képviselőjének hétfői felszólalása indított arra, hogy összeállítsam a fenti kis kronológiát. Ezzel szeretnék emlékeztetni mindenkit arra, hogyan kezdődött az az őrület, ami mintegy hat millió zsidó elpusztításához vezetett.

Gyöngyösi sem akart „egyelőre” mást, mint azt, hogy írják már össze a zsidó kormánytagokat és képviselőket. Jó lesz majd még valamire, ha van egy ilyen lista. Másnap „pontosított”: ő csak az izraeli-magyar kettős állampolgárságú képviselők felmérését tartaná fontosnak. Ja, az persze egészen más! Nem kellene akkor ugyanezzel a lendülettel összeírni a román-, az ukrán-, a szerb és a szlovák-magyar kettős állampolgárokat is? Vajon Gyöngyösi képviselő úr fel volt-e háborodva 2010-ben, amikor Robert Fico kijelentette, hogy ha a magyar parlament elfogadja a szomszédos államokban élő magyarok kettős állampolgárságát lehetővé tevő törvényt, az Szlovákia számára súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent?

Balczó Zoltán, aki házelnökként vezette a hétfői ülést és szó nélkül hagyta párttársa felszólalását, cseppet sem érzi magát hibásnak. Utóbb sem röstellt a házszabályra hivatkozni, ami – szerinte - nem adott néki lehetőséget arra, hogy Gyöngyösit rendreutasítsa. Balczó szerint csak akkor alkalmazhat szankciót, ha a képviselő egy „személyt vagy csoportot érintően sértő vagy illetlen kifejezést használ”.

Tudom, Balczó nem jogi, hanem műszaki egyetemet végzett, talán ezért nem képes megfelelően értelmezni az országgyűlés házszabályát. Levezető elnökként azért persze tehetne rá kísérletet.

 „Azt a felszólalót, aki felszólalása során az Országgyűlés tekintélyét… sértő kifejezést használ…. az elnök rendre utasítja, egyidejűleg figyelmezteti az esetleges második felszólítás következményeire” (vagyis arra, hogy megvonhatja a szót). És azért, hogy e bonyolult szabály megértését mindenki számára megkönnyítsék, az Országgyűlés Alkotmány- és Igazságügyi Bizottsága több állásfoglalást is kiadott. Ezekben napnál világosabbá teszi, hogy: „a mindenkori levezető elnököt illeti meg a mérlegelési jog, továbbá az elnök feladata, hogy ilyen esetben haladéktalanul avatkozzon be. A bizottság nem látja akadályát annak, hogy e jogával az elnök már a felszólalás közben is éljen.”

Úgy tűnik, Balczó szerint egy újabb zsidózás nem sérti ennek a parlamentnek a tekintélyét. Teljességgel másképp ítélik meg ezt a világ véleményvezér újságjai. Sőt, még a hazai közéletben is egyedülálló összefogás alakult a Tisztelt Ház tekintélyét is sértő nyílt zsidózás ellen. A közvéleményt azonban nem csupán Gyöngyösi kijelentései sokkolták, hanem a parlamenti ülésen elhangzott felszólalás után beálló "hosszú csend is" - így fogalmazta meg a Pravda című független pozsonyi lap. Igaza van. Ez a csend ugyanis csaknem olyan aggasztó, mint maga a felszólalás.

(Fotó: http://www.stop.hu)

Szaladj le egy doboz cigiért a Nemzetibe!

El sem mondom, hány évet kellett megélnem ahhoz, hogy végre megtudjam, mi az a trafik. De hál’ Istennek tegnap pártunk és kormányunk törvényjavaslata, és nem utolsó sorban Lázár János egyéni képviselői indítványa által sikerült megvilágosodnom.

„Dohánybolt: nem mozgó (és részekre bontás nélkül nem is mozgatható), más üzlettől elkülönült, önálló üzlethelyiség, amelyben kizárólag dohánytermék…. forgalmazható és amely üzlethelyiség külső felületére tekintve dohánytermék nem látható, csak az üzlethelyiségbe belépve.”

Hogy honnan tudom akkor, hogy ez trafik? Onnan, hogy lesz rajta egy legalább 40 cm átmérőjű, kör alakú jelzés, külső kerületén legkevesebb 4 cm vastagságú piros gyűrűvel, benne öles fekete számmal: 18. Ja, és persze rá lesz írva: "Nemzeti Dohánybolt".

Ebben az újabb őrületben talán nem is az bánt leginkább, hogy a Fidesz megint rátette a kezét olyasmire, amihez semmi köze nem lenne – lásd játék-automaták esete -, hogy ezzel megint beleavatkozik sok tízezer ember magánéletébe és sok tízezer embertől veszi el a megélhetését.

Ami miatt most felkaptam a fejem, azt talán gróf Széchenyi István egy mondata a Nemzeti politikáról: „Mennyi rút, mennyi aljas, búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán a nemzeti szó peng, ékeskedik czímeddel!”

A gyerekemnek a Nemzeti Tankönyvkiadónál a Nemzeti alaptantervben előírt könyveket vásároljuk. Míg ő tanul, apja a Nemzeti Sportot olvasgatja. A gyerek gyötör, hogy menjünk már ki a Nemzeti Vágtára. A férjem gyötör, hogy jelentkeznék már a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézetnél egy kis továbbképzésre, de én inkább a Nemzeti Hírhálót olvasgatom a neten. Nyugodt vagyok, hiszen tudom, hogy a Nemzeti Védelmi Szolgálat vigyáz mindannyiunkra. Hirtelen csöngetnek. A postás ajánlott levelet hoz a Nemzeti Adó és Vámhivataltól. Felugrom, és gyorsan bevágom magam egy Nemzeti Taxiba. Elmegyek a Nemzeti Közigazgatási Intézetbe, lenne ott egy kis dolgom. Persze, nem tudom elintézni, mert átküldenek a Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Intézetbe. Az illetékes felhívja nekem a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, ahonnan a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz irányítanak. Onnan már csak egy ugrás a Nemzeti Erőforrás Minisztérium.

Elküldöm a taxit, innen már gyalog megyek reklamálni a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatósághoz. Elmagyarázom nekik, hogy ha nem intézkednek, semmi sem lesz a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiából. Együtt kéne működniük a Nemzeti Innovációs Hivatallal. Fel kell még keresnem a Nemzeti Kulturális Alapot, hátha tudják, ki alapította a Nemzeti Táncszínházat. Közben telefonál a gyerekem, hogy eldöntötte: a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre szeretne felvételizni. Utána kell néznem, vajon a Nemzeti Akkreditáló Testület megfelelő számú tudományos fokozatú oktatót igazolt-e az egyetemen. A Műemlékek Nemzeti Gondnokságán azt is megérdeklődöm, vajon az épületet rendben találták-e. Ha kérdéseimre nem kapok egyenes választ, én bizony a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságához fordulok! Közben hív a férjem, hogy szerinte a kölyökkel nincs minden rendben, jó lenne, ha felkeresném a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetet, neki meg intéznék már el egy jó kis állást a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat révén.

Kezdek fáradni, jól jönne egy kis kikapcsolódás. Felkeresem tehát a Nemzeti Filmirodát, ott javasolják, hogy ki ne hagyjam a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóságot. Végül úgy döntök, jegyet veszek estére az Uránia Nemzeti Filmszínházba. 

(nphungary.hu)

Persze közben arra is gondolok, hogy akár egy színházat is vehetnék a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-től, hallottam, mostanában olcsón adják. Ha tudni akarom, mit és mennyiért játszhatnék a színházamban, majd megmondja a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala.

Hullafáradtan érek haza. Már éppen lerogynék, amikor eszembe jut, hogy elfelejtettem cigarettát venni. Szólok a gyereknek, hagyja abba a Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház műsorának böngészését. Félve kérdezem tőle: mondd, fiam, belefér-e a Nemzeti Ifjúsági Stratégiába, hogy leszaladj nekem egy doboz cigiért a Nemzeti Dohányárudába?

Íme, kedves Széchenyi gróf, így fest ma egy képzeletbeli magyar nemzeti család képzeletbeli egy napja.

Mózes, vagy Jézus?

A Jobbik fáklyásmenetet szervezett Kaposváron, a Facebook-on pedig több mint harmincezer aláírás gyűlt össze a halálbüntetés visszaállításáért. Így van ez szinte mindig, amikor fény derül egy-egy kirívóan súlyos bűncselekményre. Olyankor újra, meg újra fellángol a vita, vissza kell-e, vissza lehet-e állítani a halálbüntetést. Napjainkban a 11 éves Szita Bence meggyilkolása váltotta ki az elemi indulatokat.

Tekintsünk vissza egy kicsit a régmúltba. A halálbüntetést követelők az úgynevezett tálió elvét vallják, vagyis azt: „szemet szemért, fogat fogért”.

Úgy vélem, közülük sokan nem is tudják, hogy Mózes II. könyvét idézik. A 24. vers így szól: „szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért”. Mózes III. könyvének 24. fejezete pedig azt írja: „ha valaki agyonüt valamely embert, halállal lakoljon”.

uj.katolikus.hu

 Jézus azonban elutasította a mózesi felfogást, amikor a hegyi beszédben így szólt: „Hallottátok, megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is. (Máté evangéliuma 5:38)

(Gallery Site.hu)

Az meg már igazán a sors, no meg a mai magyar társadalom fintora, hogy éppen a Jobbik vallja Mózes tanítását és e tanítás szellemében mozgat meg minden követ azért, hogy Magyarországon ismét bevezessék a halálbüntetést. 

Azon viszont már kevésbé csodálkozom, hogy a Jobbik valahogy mindig akkor kezd ez ügyben mozgolódni, szervezkedni, amikor az elkövetők között roma származásúak vannak. Akkor viszont, amikor Tatárszentgyörgyön felgyújtották egy háromgyerekes roma család házát, majd az égő házból menekülő apát és ötéves kisfiát agyonlőtték, valahogy elfelejtettek demonstrálni,

De legyünk objektívek. Nem kizárólag a Jobbik és nem csak az ő híveik követelik a halálbüntetés visszaállítását. Ennél sokkal többen vannak e legsúlyosabb és legradikálisabb büntetés hívei.

Nézzük, mivel érvelnek vajon a „halálbüntetés-pártiak”? Ezt a büntetést hatékonynak gondolják arra hivatkozva, hogy elrettentő hatása miatt mások majd nem követnek el élet elleni bűncselekményeket. Arra is hivatkoznak, hogy vannak olyan bűnelkövetők, akiktől örökre meg kell védeni az embereket, végleg ki kell őket iktatni a társadalomból, nehogy ismét hasonló bűntettet követhessenek el.

Ezzel szemben az „abolicionisták”, vagyis a halálbüntetés ellenzői állítják, hogy ennek a büntetésnek nincs nagyobb elrettentő hatása, mint akár egy életfogytig tartó szabadságvesztésnek és ezen állításukat statisztikai adatokkal is alátámasztják. Másik, igen komoly érvük pedig az, hogy ha egy ártatlan embert ítélnek halálra, a bírói tévedés jóvátehetetlen. Ha lenne halálbüntetés Magyarországon – és ezt már én teszem hozzá – a móri mészárlás ügyében az igazi bűnös helyett Kaiser Edét végezték volna ki. De hogy szót ejtsünk a sokak által ellenpéldaként emlegetett Egyesült Államokról is, ahol jó néhány államban még ma is végeznek ki embereket, nem árt azt sem tudni, hogy 1973 óta több mint száz olyan esetet jegyeztek fel, amikor a siralomházból bocsátották szabadon a halálra ítéltet, mert kiderült, hogy ártatlan. És jó néhány olyan eset is előfordult, amikor csak évekkel a kivégzés után derült fény arra, hogy nem a kivégzett személy volt a tettes.

Amúgy ez a vita jelenleg kizárólag elméleti síkon folytatható. A Magyarország által is ratifikált – és ezáltal a magyar törvények részévé tett - Európai Alapjogok Chartája ugyanis egyértelműen tiltja a halálbüntetést. A halálbüntetés tilalma az élethez és az emberi méltósághoz való elidegeníthetetlen jogok elvén alapul. Az Európai Unión belül egyetlen tagállam sem vezetheti be, vagy hozhatja vissza a halálbüntetést, hacsak az egész Unió nem változtatná meg a filozófiáját, amire nyilvánvalóan csekély az esély.

Magyarországon 1989-ig volt halálbüntetés. Korábban, a nyolcvanas években mintegy 300 élet elleni bűncselekményt követtek el évente. 2004 óta viszont - a halálbüntetés eltörlése dacára - folyamatosan csökken az élet elleni bűncselekmények száma.

(Fotó: Hirado.hu)

Nem szívesen propagálom, ezért nem is írom le annak a Facebook oldalnak az elérhetőségét, amelyet Szita Bence emlékére hoztak létre. 

És nem azért, mintha engem nem rázott volna meg ennek a szerencsétlen kisgyereknek a brutális meggyilkolása. Ezzel az oldallal az a baj, hogy arra használja fel egy kisgyerek szörnyű sorsát, hogy indulatokat szítson. Ugyanezt teszik sajnos a sokak által olvasott bulvárlapok és a nagy nézettségű bulvár-televíziók is. Így azután még nehezebb a halálbüntetés kérdéséről józanul vitatkozni, vagy higgadtan érvelni a zsigeri bosszúvággyal szemben.

A Jobbik sem tesz mást, mint meglovagolja az emberekben megbújó ösztönös bosszúvágyat, sőt, mi több, tovább is szítja azt. Persze, ezt a pártot az sem zavarná, ha Magyarország kilépne az Európai Unióból. És akkor büszkén vállalhatnánk testvéri közösséget a legtöbb halálbüntetést végrehajtó országokkal, köztük Kínával, Iránnal, Vietnámmal, Szaúd-Arábiával, Pakisztánnal, Bangladessel.

Kell végre egy jogász!

Egész komolyan mondom, hogy kellene végre egy igazi jogász a Médiatanácsba. Olyan emberre gondolok, aki nem pusztán elvégezte a jogot. Olyanra, aki képes megérteni, mi több, értelmezni is egy ítéletet. Olyanra, aki képes megérteni, mi több értelmezni esetleg még egy törvényt is.

A Médiatanács Sajtóirodája - mindig őket rakják a kirakatba – újabban blogol, még hozzá nem is akárhogyan. Idézem: „A Fővárosi Ítélőtábla ítélete alapján a helyzet a következő: a Budapest 95,3 MHz-es frekvenciára kiírt pályázat eredményes, de a versenyben maradt Klubrádió pályázata alakilag érvénytelen, mert nincs aláírva a pályázat minden oldala.”

Most az említett perből idézem a Médiatanácsnak az Autórádió mellett érvelő indokolását: „a beavatkozó (vagyis az Autórádió) ajánlata formailag megfelelt a pályázati feltételeknek. Az alá nem írt oldalak érdemi nyilatkozatot nem tartalmaznak. A pályázati felhívás nyelvtani, logikai értelmezése alapján egyértelműen megállapítható, hogy kizárólag a pályázati ajánlathoz benyújtott, annak részét képező dokumentumokat kell aláírással ellátni, vagyis az üres lapokat szükségtelen külön aláírni.”

Ezt nevezem én következetességnek! Ha az Autórádió nem írja alá az üres oldalakat, az rendben van, ha a Klubrádió teszi ugyanezt, az ő pályázata érvénytelen. Legalábbis a Médiatanács szerint.

De lépjünk tovább ebben a bonyolult jogértelmezési folyamatban. Azt írja az ítélőtábla, természetesen a megfelelő jogszabályra hivatkozva, hogy „a bíróság sem új pályázati felhívás közzétételére, sem új pályázati eljárás lefolytatására nem kötelezheti a Médiatanácsot.” Amit a bíróság ebben a perben tehet, az annyi, hogy kimondja, a Médiatanács az Autórádiót nem nyilváníthatja a pályázat nyertesének.

Namármost mi következik ebből? Már úgy értem jogászi szemmel és aggyal. Két pályázó volt: az Autórádió és a Klubrádió. Új pályázatot nem írhat ki a Médiatanács, a kiírt pályázati eljárást nem ismételheti meg (hiszen az Autórádiót már rég ki kellett volna zárnia), csak eredményt hirdethet. Ha tehát az Autórádiót nem nyilváníthatja nyertesnek – és ez itt a húsz forintos kérdés -, vajon ki lesz a kétszereplős pályázat nyertese?

De szégyenkezve be kell látnunk, hogy ebben az úgynevezett jogállamban a Médiatanács lépett elő a törvényesség legfőbb, és szinte egyetlen őrzőjévé. Igen jól fejlett jogérzékétől vezérelve úgy döntött, hogy a Klubrádió pályázata is érvénytelen. Igaz, hogy korábban érvényesnek nyilvánította, de most hirtelen rádöbbent arra, hogy mégsem az. Nem baj, hogy ezt nem teheti meg, nem baj, hogy a törvény tiltja ezt, nem baj, hogy egyetlen bíróság sem mondta ki a pályázat érvénytelenségét, ő főméltóságú Médiatanácsossága mégis úgy ítéli meg, hogy ehhez néki joga van. És ami a legszebb, még meg is ideologizálja. Nem is akárhogy! Íme: „A Médiatanács nem diszkriminálhat pályázókat és következetes jogalkalmazással nem hozhat meg objektíven (sic!) törvénysértő döntést.” Milyen igaz!

Fotó: Népszava.hu

Mit tesz tehát az igazság bajnoka? Indítványozza, hogy az ügyészség „mérlegelése szerint” hivatalból indítson vizsgálatot és terjesszen elő „ügyészi felhívást” az ítélőtábla döntése következtében kialakult jogszabálysértő állapot megszüntetése érdekében.

Na, én itt akadtam el és ki. Kimaradtam valamiből? Elfelejtettem volna, hogy mi az ügyészség feladata és hatásköre? Fellapoztam gyorsan a mi szeretett Alaptörvényünket, vajon mit is ír az ügyészség feladatairól. „Az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényét érvényesíti. Üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, stb., stb.”  Kicsit megnyugodtam, mégis csak jól emlékeztem. De hátha az ügyészségről szóló törvény változott meg alapvetően, és mégis csak az én tudásom kopott meg. Előkaptam hát azt is. Abban meg ezt olvasom: „Az ügyész ellenőrzi a közigazgatási hatóságok, valamint a bíróságon kívüli más jogalkalmazó szervek által hozott egyedi, bíróság által felül nem bírált jogerős vagy végrehajtható döntések, valamint hatósági intézkedések törvényességét.”

Akkor lefordítom mindezt embernyelvre. Az ügyészség nem avatkozhat bele egy olyan ügybe, amelyről a bíróság jogerősen döntött. Igazán nem akarok ötleteket adni, de eleddig még nem sikerült megoldani azt a furfangos jogalkotási feladatot, hogy a bíróságot alárendeljék az ügyészségnek. Az ügyészség még ma is csak közreműködője az igazságszolgáltatásnak, nem pedig ítélethozója. Hovatovább még a bíróságon kívüli szervek döntéseinek törvényességét is csak akkor vizsgálhatja, ha azt a döntést a bíróság még nem bírálta felül.

Őszintén remélem, hogy ha a Médiatanács nem is, az ügyészség legalább ismeri a reá vonatkozó jogszabályokat. Azzal persze egyetértek, hogy úgy általában indíthatna eljárást az ügyészség a Médiatanács törvénysértő eljárásai okán, de sajnálatos módon a bíróság által már elbírált ügyben – mint amilyen a Klubrádió esete Szalay Annamáriával – még ezt sem teheti meg.

Valaki azt írta egy „kommentben”, hogy szerinte is lenne dolga az ügyészségnek. Eljárhatna például hivatali visszaélés miatt azok ellen, akik nem hajtják végre a bíróság jogerős ítéletét. Attól tartok azonban, hogy ha ezt tenné, annyi dolga lenne ennek a szerencsétlen ügyészségnek, amennyire legnagyobb igyekezete mellett sem futná a kapacitásából.

Nem vagyok a Klubrádió jogásza – szerencsére. De a helyükben már biztosan bepereltem volna a Médiatanácsot mindazért a kárért és elmaradt haszonért, amit az ő törvénysértéseik miatt szenvedett el – ahogy ők aposztrofálják - „a Klubrádiót működtető üzleti vállalkozás”.