Perek egy jogállamban

Az úgy kezdődött, hogy Handó Tünde, ma az Országos Bírósági Hivatal (OBH) vezetője, korábban a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke a kényszernyugdíjazott bírák ügyében tett nyilatkozatában sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „nagy tekintélyű bírók olyan kezdeményezésekkel élnek, ami jogi nonszensz. Én óva inteném ezeket a kollégákat attól, hogy ilyen akciókba kezdjenek, mert csak a saját szakmai tekintélyüket ássák alá”.

(Handó Tünde az OBH elnöke. Fotó: Richpoi)

Az együttérző sajnálkozásra az a nyílt levél szolgáltatott okot, amelyben a „nagy tekintélyük” dacára elbocsátott bírák azt kérték a köztársaság elnökétől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a 62 éven felüli bírák kényszernyugdíjazásáról szóló felmentéseket, mivel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a felmentések alapjául szolgáló törvényhelyeket.

Ha viszont közjogi aktust emlegetni „jogi nonszensz”, akkor jöjjenek egyenként a munkajogi perek! Hogy ki és milyen alapon döntött így, azt most nem firtatnám, elismerve, hogy fineszes volt az, aki ezt kitalálta. Akkor ugyanis már köztudott volt, hogy mintegy százötven bíró a strasbourgi bírósághoz fordult. Mint ahogy az is köztudott, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága csak akkor fogad be egy kérelmet, ha a kérelmező már minden hazai jogorvoslati fórumot kimerített. Ezért a bírák közül senki sem merte megkockáztatni, hogy kihagyja ezt a lépést, tehát szép engedelmesen egyenként benyújtották keresetüket a munkaügyi bíróságokhoz.

(Handó Tünde a Fővárosi Munkaügyi bíróság elnökeként 

Fotó:Honéczy Barnabás)

Felmerült azonban a kérdés, vajon egy ilyen különleges esetben ki vagy kik legyenek az alperesek? A bírákat – mint ez köztudott – az Országos Bírósági Hivatal felterjesztését követően a köztársasági elnök nevezi ki. Ugyanakkor az egyéb munkáltatói jogokat – a kinevezés és a felmentés kivételével – annak a bíróságnak az elnöke gyakorolja, ahová a bírót beosztották.

Jogilag teljesen logikus volt, amit az egyre kisebb tekintélyűnek degradált bírák gondoltak, nevezetesen, hogy a munkajogi pernek mindazon jogi személyek alperesei, amelyeknek szerepük van a kinevezési/felmentési folyamatban. Perelték tehát a köztársaság elnökét (némelyek az elnöki hivatalt, hiszen a felmentésről szóló okiraton az ő ügyszámuk szerepelt, ráadásul a hivatal is önálló költségvetési szerv), az Országos Bírósági Hivatalt és természetesen a saját bíróságukat.

Nos, nem csoda, hogy ismét hirtelen tovább zsugorodott a bírói tekintély! Az OBH sietve benyújtotta ellenkérelmét, közölve, hogy őt aztán nem lehet perelni, hiszen ő „csak postás” az ügyben (no persze ők ennél kifinomultabb „jogi” érveléssel éltek). A bírák jogállásáról szóló törvényre hivatkozva azt azért mindenesetre leszögezték, hogy a „felperes keresetét az 1992. évi XXII. törvény rendelkezéseire alapítja. Tekintettel arra, hogy a felperes jogviszonyának megszüntetésekor hatályos Bjt. 222. § a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményei tekintetében nem engedi alkalmazni a Munka törvénykönyve szabályait, a kereseti követelés jogalapja megalapozatlan”.

Itt már egy kicsit azért felhorgadt bennem a mindent elsöprő jogi indulat. Nemcsak azért, mert a keresetét senki sem alapította az OBH által idézett rendelkezésekre. Mindenki az Alkotmánybíróság döntésére hivatkozott. Hanem főként azért, mert az OBH-nak sikerült odáig süllyednie, hogy a jogalapot merészelte vitatni. Mindezt az Alkotmánybíróság döntése után. A jogalapot azokban a munkaügyi perekben, amelyeket ő maga kényszerített rá több mint száz bíróra.

Az igazi poén azonban még csak most következik. A Köztársasági Elnöki Hivatal ellenkérelmében kifejtette, hogy a köztársasági elnök határozata közjogi aktus, és nem munkáltatói intézkedés. Bravó! Mostanra rá tetszettek jönni? Hiszen mi ezt mondtuk már júliusban, mi a „nagytekintélyű” bírák, amikor azt kértük a köztársasági elnöktől, hogy közjogi aktussal semmisítse meg a korábbi – immáron alkotmányellenessé vált – közjogi aktusát.

(Fotó: Blikk)

Azok a szegény, naiv kollégáim, akik nem voltak résen, és úgy gondolták, hogy mind a három alperest joggal perlik, áldozatául estek az OBH és a Köztársasági Elnöki Hivatal „nagyvonalúságának” is. Ugyanis egyik „nem alperes” sem röstellt perköltséget kérni. Azt már fel sem merem vetni, hogy a „nem alperes” hivatalok vajon miért bíztak meg ügyvédeket – a KEH ifjabb dr. Balsai Istvánt (!), az OBH a dr. Pap és Kozma ügyvédi irodát – e rendkívül bonyolult ügyben a perbeli képviseletükkel. Netán saját kebelbéli jogászaik túlterheltek lettek volna, ha százötven perben kellene képviselniük munkáltatójukat? Értem én. Csak a munkaügyi bíróságokat lehetett ennyi értelmetlen, fölösleges perrel terhelni. No meg akkor hogyan is követelhetnének néhány tízezer forint perköltséget? Legalább fizessenek azok az immár nyugdíjas renitens bírák, akik megsértett jogaikért harcba-perbe merészelnek szállni!

A történetnek azonban még messze nincsen vége. Az előzmény nélküli joggyakorlatot sikerült még egy újabb kanyarral cifrázni. A bírák jogállásáról szóló törvény (Bjt.) felelőtlen jogalkotóinak annak idején nem volt elegendő fantáziájuk ahhoz, hogy előre lássák, eljő majd a kor, amikor tömegesen bocsátanak el jogellenesen bírákat. Ezért most gyorsan ki kellett találni, hogy hiába nyeri meg a bíró a munkaügyi pert a jogalap tekintetében, ott, ugyanabban a perben nem kérhet kártérítést. Még mit nem! Gyorsan előrángatjuk hát a Bjt. – amúgy nem az ilyen esetekre kitalált – szabályait. Ezek segítségével a munkaügyi bíróság elutasíthatja a kártérítési igényeket azzal, hogy idő előttiek. Tessék előbb a munkáltatóhoz fordulni, hisz a Bjt. alapján kötelező az egyezkedés.

(Kép: Seobaglyak)

Amikor tehát a jogalapot illetően jogerős lesz a munkaügyi bíróság döntése, be lehet nyújtani a kárigényt a saját bírósághoz. A munkáltatónak hatvan napja van, hogy válaszoljon, és hatvan nap után, ha majd nem tetszik a válasz – erről vannak előzetes sejtéseim –, akkor lehet a kárigénnyel újra munkaügyi bírósághoz fordulni. Persze ott már észnél kell lenni, hiszen a kárigény elutasított része után 8 százalék illetéket, no meg a nagyvonalú alperes esetleg tetemes perköltségét is meg kell fizetni.

Voltaire már idejekorán megírta: „Veszélyes dolog, ha az embernek igaza van valamiben, amiben a hivatalos szervek tévednek.”

(Kép: IMGACE)

Hallgatásra ítélve

Hat évvel ezelőtt írtam meg a „Bírák könyvét”, annak volt az alcíme, hogy „Hallgatásra ítélve”. Akkor még nem gondoltam (mint Pelikán a Tanú c. filmben), hogy az idő előrehaladtával a megszólalás tilalma (miként a „nemzetközi helyzet”) „fokozódik”. (Akik esetleg nem látták Bacsó Péter filmjét, erre egyetlen mentségük lehet: a fiatal életkoruk. Gyorsan tessék pótolni!)

Éppen büszke akartam lenni Darák Péterre, a Kúria elnökére akkor, amikor néhány nappal ezelőtt határozottan visszautasította a Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter által írt levélben foglaltakat, mondván: „Nem szerencsés, ha egy kormánytag konkrét, egyes vélemények szerint túl enyhe ítélet kapcsán a főbíróhoz fordul.”

Nem először fordul elő, hogy a végrehajtó hatalom, magyarul a kormány, vagy valamelyik - többnyire az igazságügyi - miniszter a nyilvánosság előtt bírálja a tőle független hatalmi ág, a bíróság, vagy egy-egy konkrét ügy kapcsán a bíró munkáját. Nem is lehet kétséges, hogy bár politikailag egy miniszter ezt magára nézve hasznosnak tarthatja, mert úgy véli, hogy ily módon növeli saját és kormánya népszerűségét, az ilyen megszólalások a demokrácia alapvető elvével ütköznek. Nem ma találták ki a hatalmi ágak szétválasztását (törvényhozó hatalom, vagyis a parlament – végrehajtó hatalom, vagyis a kormány és annak tagjai, illetve a harmadik független hatalmi ág, a bíróság). És az sem véletlen, hogy mindezt éppen a felvilágosodás korában találták ki. (Montesquieu, a francia felvilágosodás kori filozófus, író és gondolkodó úgy vélte, hogy az általa megkülönböztetett három államhatalmi ág (törvényhozói, végrehajtó, bírói) közül bármelyik kettő nem megfelelő szétválasztása zsarnokságot eredményez. Ezért a hatalmat úgy kell megosztani, hogy egyik ág se kerekedhessen a másik fölé, hanem azok kiegyensúlyozzák egymást.)

De hogy e kis elméleti eszmefuttatás után visszatérjek az eredeti témához, megdöbbenéssel olvastam, hogy ugyanez a Darák Péter megtiltotta a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökeinek, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségét érintő kérdésekről beszéljenek. Mi több, már elődje, Baka András is hozott hasonló tartalmú belső utasítást.

Korábban is létezett és most is létezik a bíróságokon egy úgynevezett Sajtószabályzat, melyet régen az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalának (OITH) vezetője, most pedig az Országos Bírósági Hivatal elnöke, Handó Tünde adott ki, ugyancsak egy belső utasításban.

Nem tudom megkerülni azt a témát, hogy ne tegyek említést a jogi hierarchia rendszeréről akkor, amikor a bírák szólásszabadságáról, pontosabban annak korlátozásáról beszélek.

A hierarchia legmagasabb csúcsán jelen esetben egy törvény áll, amelyik azt tiltja meg, hogy a bíró nyilvánosan véleményt fogalmazzon meg a bíróság előtt folyamatban lévő, vagy folyamatban volt ügyről, különös tekintettel az általa elbírált ügyekre, továbbá megtiltja, hogy a bíró az általa intézett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére tájékoztatást adjon.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy véleményem szerint már ennek a tilalomnak a megfogalmazása is túlságosan tág. Miért ne beszélhetnék én például arról az ügyről, amelynek tárgyalásán még egyetemista koromban jelen voltam, ám azóta bíró lettem?

A következő lépcsőfok ebben a jogi hierarchiában az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének belső utasítása, amely valamennyi bíróságra nézve kötelező. Ez az utasítás tételesen felsorolja, hogy a bíró milyen témában szólalhat meg. Nevezetesen mindazokban a témákban, amelyek azzal a szűk körrel kapcsolatosak, amit a bíró e hivatása mellett gyakorolhat. A bíró, tisztségének betöltése alatt és mellett tudományos és oktatói, edzői, versenybírói, játékvezetői, művészi, szerzői jogi védelemben részesülő, továbbá lektori és szerkesztői, valamint műszaki alkotó munkát végezhet kereső tevékenységként.

Kimondja továbbá az OBH elnöki utasítás, hogy rendelkezései nem vonatkoznak arra az esetre, ha a bíró a magánéletét is érintő interjút ad, de természetesen a törvényben megfogalmazott tilalmakat ekkor is be kell tartania.

A Kúria honlapján nem található meg, legalábbis én nem találtam meg a Kúria elnökének e témában hozott utasítását. A sajtóban megjelent hírből azonban arra kell következtetnem, hogy ez az utasítás még szűkebbre szabja a bírák nyilatkozattételi jogát.

Akkor most hogy van ez? A törvény rendelkezéseit belső utasításokkal lehet tovább szigorítani? Meg lehet tiltani, hogy egy bíró a szervezeti, igazgatási, vagy a bíróságot általánosan érintő kérdésben megszólaljon? Vajon miért? Miért kell újabb lakatot tenni a bírák szájára? Az pedig már valójában az illetlenség kategóriájába tartozik, hogy a Legfelsőbb Bíróság volt elnökeit is némaságra kötelezik. Nem egy konkrét ügyben, nem a bíróság által tárgyalt ügyben, hanem a bíróság függetlenségét érintő kérdésben. Vajon így lesz transzparens, átlátható és nyilvános a bíróság munkája? Így akarják elérni, hogy növekedjék a bíróságok hitelességébe vetett bizalom? Hát így ez nem fog sikerülni.

Handó Tünde

Darák Péter  

Baka András

Lomnici Zoltán