Bűn, vagy nem bűn?

Totális a jogi káosz az orvosi hálapénz megítélésében. A napokban olyan információk jelentek meg, hogy a július 1-jén hatályba lépett új büntető törvénykönyv tette bűncselekménnyé a hálapénz elfogadását. A bűntett neve: vesztegetés. E tényállás azonban korántsem újkeletű.

praxis.blog.hu

A hálapénz elfogadásának bűncselekménnyé nyilvánítása ugyanis nem most történt meg. Kezdetben, még 1978-ban, a Btk. valójában csak azt tekintette vesztegetésnek, ha a dolgozó - esetünkben az orvos - azért kért, vagy fogadott el hálapénzt, hogy annak fejében megszegje a kötelességét. Akkor ezt a magatartást egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával, vagy pénzbüntetéssel fenyegette a törvény. Elvileg.

A törvény e rendelkezése azonban nem most, hanem már 2001-ben megváltozott. A dolgozó – az orvos – már akkor is elkövette a vesztegetést, ha a hálapénzt a „működésével kapcsolatban” kérte, vagy fogadta el. Ez pedig azt jelenti, hogy a hálapénz elfogadása minden esetben bűncselekmény, nem kell hozzá az az indíték sem, hogy ennek fejében meg akarná szegni bármilyen kötelességét. A törvény ekkor már 2 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegette ezt a magatartást. Elvileg.

A most hatályba lépett Btk. ezen mindössze annyit változtatott, hogy egyrészt más kifejezést használ: a hálapénzt „tevékenységével kapcsolatban” kéri, vagy fogadja el. Ez azonban csak stilisztikai és nem tartalmi változás. Másrészt a büntetési tétel lett súlyosabb: három évig terjedő szabadságvesztés. Elvileg.

helyitema.hu

Joggal kérdezhetik: mi ez a sok „elvileg”. Én meg azt kérdezem: ismernek-e olyan orvost, akit azért büntettek meg, mert elfogadta a hálapénzt? Nem kérte, nem követelte, nem keveselte, egyszerűen csak elfogadta. És nem csak elvileg.

Pártunk és kormányunk áldásos jogalkotási ténykedése tavaly keresztbe tett a Btk.-nak, amikor módosította a Munka Törvénykönyvét. Éppen ugyanabban az évben, amikor a Btk.-t is „vadonat újjá alkották”. A Munka Törvénykönyve ugyanis a következőket tartalmazza: „A munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki.” A hálapénz pedig ilyen „díjazásnak” minősül. Magyarul: a Munka Törvénykönyve felhatalmazást adott a kórházaknak arra, hogy dolgozóiknak engedélyezzék a hálapénz elfogadását. És nem elvileg. Gyakorlatilag.

liganet.hu

Ezt szinte minden magyar kórház már tavaly meg is tette. Meg is tehette, hiszen törvény született rá. Az meg senkit nem zavart, hogy van egy másik törvény, amely szerint a hálapénznek már a puszta elfogadása is bűncselekmény.

Elképzelhető-e egy normális országban, hogy a Büntető Törvénykönyv egyik szakaszát a Munka Törvénykönyve hatástalanítja?

Elképzelhető-e egy normális jogrendszerben, hogy a hálapénzt, igazgatója engedélyével elfogadó orvos nem követ el se fegyelmi vétséget, sem bűntettet, míg az a kollégája, akinek igazgatója ezt nem engedélyezte, nem csak fegyelmit kaphat, hanem még le is csukhatják?

Létezik-e valaki, aki ezt jogbiztonságnak nevezné?

Az utólagos hálapénzzel tulajdonképpen jövőbeli privilégiumokat vásárolunk meg. Ezt kár is lenne vitatni. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy ez maga a vesztegetés. Vesztegetés akkor is, ha szinte lehetetlen bizonyítani. Mint általában a vesztegetést. És persze vesztegetés annak ellenére is, hogy a mai magyar társadalom szemet húny fölötte, elfogadhatónak, sőt normálisnak tartja. Ettől persze még nem kellene fokozni a jogi káoszt. A hálapénz léte éppen ezért nem jogi, hanem elsősorban társadalmi kérdés.

Jogászszemmel: A hatalomnak nem érdeke az egyértelmű szabályozás

A bajok nem ma kezdődtek. Talán akkor, amikor 2007 júniusában a bíróság bejegyezte Magyar Gárda néven azt a „hagyományőrző és kulturális egyesületet”, melynek célja – egyebek között – „a magyar fiatalság lelki, szellemi, fizikai felkészítése egy olyan eshetőségre, amikor rendkívüli helyzetben szükség van az emberek mozgósítására”.

A bejegyzést követően mindössze hat hónap telt el az első, országos felháborodást kiváltó gárdafelvonulásig Tatárszentgyörgyön, de még jó néhány felvonulást kellett szervezniük ahhoz, hogy az ügyészség az egyesület feloszlatását kérje. A bírói határozat 2009-ben született meg, az idő azonban addig, sőt a döntést követően sem telt eseménytelenül: Erzsébet téri demonstráció, Szabadság téri nagygyűlés, az Új Magyar Gárda tagjainak szentendrei eskütétele, a gárdamellényes Vona Gábor megjelenése az új Országgyűlés alakuló ülésén – hogy csak a legemlékezetesebbeket említsük......

........De ahogy a mondás tartja, a jog a politika szolgálólánya. Amíg a hatalomnak nem érdeke az egyértelmű szabályozás, addig egyes szervezetek továbbra is macska-egér játékot játszhatnak. És játszanak is. Sajnos nem csak az igazságszolgáltatással, hanem az egész magyar társadalommal.

A teljes cikk megjelent a Vasárnapi Hírek 2012. 09.16-ai számában

Hallgatásra ítélve

Hat évvel ezelőtt írtam meg a „Bírák könyvét”, annak volt az alcíme, hogy „Hallgatásra ítélve”. Akkor még nem gondoltam (mint Pelikán a Tanú c. filmben), hogy az idő előrehaladtával a megszólalás tilalma (miként a „nemzetközi helyzet”) „fokozódik”. (Akik esetleg nem látták Bacsó Péter filmjét, erre egyetlen mentségük lehet: a fiatal életkoruk. Gyorsan tessék pótolni!)

Éppen büszke akartam lenni Darák Péterre, a Kúria elnökére akkor, amikor néhány nappal ezelőtt határozottan visszautasította a Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter által írt levélben foglaltakat, mondván: „Nem szerencsés, ha egy kormánytag konkrét, egyes vélemények szerint túl enyhe ítélet kapcsán a főbíróhoz fordul.”

Nem először fordul elő, hogy a végrehajtó hatalom, magyarul a kormány, vagy valamelyik - többnyire az igazságügyi - miniszter a nyilvánosság előtt bírálja a tőle független hatalmi ág, a bíróság, vagy egy-egy konkrét ügy kapcsán a bíró munkáját. Nem is lehet kétséges, hogy bár politikailag egy miniszter ezt magára nézve hasznosnak tarthatja, mert úgy véli, hogy ily módon növeli saját és kormánya népszerűségét, az ilyen megszólalások a demokrácia alapvető elvével ütköznek. Nem ma találták ki a hatalmi ágak szétválasztását (törvényhozó hatalom, vagyis a parlament – végrehajtó hatalom, vagyis a kormány és annak tagjai, illetve a harmadik független hatalmi ág, a bíróság). És az sem véletlen, hogy mindezt éppen a felvilágosodás korában találták ki. (Montesquieu, a francia felvilágosodás kori filozófus, író és gondolkodó úgy vélte, hogy az általa megkülönböztetett három államhatalmi ág (törvényhozói, végrehajtó, bírói) közül bármelyik kettő nem megfelelő szétválasztása zsarnokságot eredményez. Ezért a hatalmat úgy kell megosztani, hogy egyik ág se kerekedhessen a másik fölé, hanem azok kiegyensúlyozzák egymást.)

De hogy e kis elméleti eszmefuttatás után visszatérjek az eredeti témához, megdöbbenéssel olvastam, hogy ugyanez a Darák Péter megtiltotta a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökeinek, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségét érintő kérdésekről beszéljenek. Mi több, már elődje, Baka András is hozott hasonló tartalmú belső utasítást.

Korábban is létezett és most is létezik a bíróságokon egy úgynevezett Sajtószabályzat, melyet régen az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalának (OITH) vezetője, most pedig az Országos Bírósági Hivatal elnöke, Handó Tünde adott ki, ugyancsak egy belső utasításban.

Nem tudom megkerülni azt a témát, hogy ne tegyek említést a jogi hierarchia rendszeréről akkor, amikor a bírák szólásszabadságáról, pontosabban annak korlátozásáról beszélek.

A hierarchia legmagasabb csúcsán jelen esetben egy törvény áll, amelyik azt tiltja meg, hogy a bíró nyilvánosan véleményt fogalmazzon meg a bíróság előtt folyamatban lévő, vagy folyamatban volt ügyről, különös tekintettel az általa elbírált ügyekre, továbbá megtiltja, hogy a bíró az általa intézett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére tájékoztatást adjon.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy véleményem szerint már ennek a tilalomnak a megfogalmazása is túlságosan tág. Miért ne beszélhetnék én például arról az ügyről, amelynek tárgyalásán még egyetemista koromban jelen voltam, ám azóta bíró lettem?

A következő lépcsőfok ebben a jogi hierarchiában az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökének belső utasítása, amely valamennyi bíróságra nézve kötelező. Ez az utasítás tételesen felsorolja, hogy a bíró milyen témában szólalhat meg. Nevezetesen mindazokban a témákban, amelyek azzal a szűk körrel kapcsolatosak, amit a bíró e hivatása mellett gyakorolhat. A bíró, tisztségének betöltése alatt és mellett tudományos és oktatói, edzői, versenybírói, játékvezetői, művészi, szerzői jogi védelemben részesülő, továbbá lektori és szerkesztői, valamint műszaki alkotó munkát végezhet kereső tevékenységként.

Kimondja továbbá az OBH elnöki utasítás, hogy rendelkezései nem vonatkoznak arra az esetre, ha a bíró a magánéletét is érintő interjút ad, de természetesen a törvényben megfogalmazott tilalmakat ekkor is be kell tartania.

A Kúria honlapján nem található meg, legalábbis én nem találtam meg a Kúria elnökének e témában hozott utasítását. A sajtóban megjelent hírből azonban arra kell következtetnem, hogy ez az utasítás még szűkebbre szabja a bírák nyilatkozattételi jogát.

Akkor most hogy van ez? A törvény rendelkezéseit belső utasításokkal lehet tovább szigorítani? Meg lehet tiltani, hogy egy bíró a szervezeti, igazgatási, vagy a bíróságot általánosan érintő kérdésben megszólaljon? Vajon miért? Miért kell újabb lakatot tenni a bírák szájára? Az pedig már valójában az illetlenség kategóriájába tartozik, hogy a Legfelsőbb Bíróság volt elnökeit is némaságra kötelezik. Nem egy konkrét ügyben, nem a bíróság által tárgyalt ügyben, hanem a bíróság függetlenségét érintő kérdésben. Vajon így lesz transzparens, átlátható és nyilvános a bíróság munkája? Így akarják elérni, hogy növekedjék a bíróságok hitelességébe vetett bizalom? Hát így ez nem fog sikerülni.

Handó Tünde

Darák Péter  

Baka András

Lomnici Zoltán